UTÓHANG A GADÁNYI KIÁLLÍTÁSRÓL

Gadányi életműve végre a Műcsarnokban

 

Bevezető

A Gadányi könyv (írások róla, tőle, dokumentáció, 256 oldal, 260 kép) 2015 év végére jelent meg a Gadányi életművet gondozó Gadányi Jenő Alapítvány kiadásában, MMA pályázat és 12 szponzor támogatásával. 2016-ot, Gadányi Jenő (1896–1960) festőművész születésének 120. évét, az Alapítvány Gadányi évvé nyilvánította. Több mint 40 esemény volt, de az igazi eredmény: művészetének beemelése a köztudatba 2017 végére született meg, amikor a Műcsarnok Egy/Kor kiállításán Gadányi életművének 136 képe – Blaskó János, Jakobovits Miklós és Karátson Gábor munkái mellett – 3 teremben végre önálló kiállítási lehetőséget kapott. A tárlat társkurátora – Rockenbauer Zoltán mellett – Rainer Péter építész, Gadányi unokája és a Gadányi Alapítvány elnöke. Az Alapítvány fő célja: Gadányi nevét behozni a köztudatba, műveiből pedig állandó és időszakos kiállításokat, előadásokat, konferenciákat rendezni, hogy méltó módon propagálja Gadányi életművét.

 

Gadányi ismeretlensége, életművének feldolgozatlansága

Rosszkor halt meg (ha lehet ilyet mondani). Túlélő pályatársainak többsége megkapta az összes művészeti díjat, esetenként a Kossuth díjat is, őt pedig elfelejtették.

Az Alapítvány 25 éve mindent megtesz azért, hogy minél több helyen méltó módon mutassa be Gadányi művészetét. A 25 év alatt épp 25 kiállítást sikerült megrendezni. Ez a mostani eddig a legnagyobb Gadányi emlékkiállítás. A Műcsarnokban sok csoportos kiállításon vett részt, de egyéni – és ilyen nagyszabású – még nem volt.

Az is igaz, hogy Gadányi egyik korszak kegyeltjei közé sem tartozott, akár Klebelsberg volt a kultuszminiszter, akár a szocreál volt az uralkodó irányzat. Klebelsberg kijelentette; állami jelentőségű kiállításon nem javasolja Gadányit kiállítani – egyszerűen nem tudott mit kezdeni a képeivel. Itt, a Műcsarnokban látható egyik videón Sík Csaba művészettörténész találóan jegyzi meg erről: pedig hol volt még akkor Gadányi (művészete) az igazi Gadányitól.

 

A kiállítás létrejötte

Fél évvel a megnyitó előtt újságolta az örömhírt Szegő György a Műcsarnok művészeti igazgatója és kért fel társkurátornak Rockenbauer Zoltán belsős kurátor mellé, vele közösen válogattuk az anyagot. (A dolog pikantériája, hogy Rockenbauer Zoltánnak minisztersége alatt levelet írtam, kérve; hasson oda, hogy Gadányi művei állandó kiállításon kerülhessenek bemutatásra Esztergomban. Ha kérésem akkor meghallgatásra talál, talán már lenne állandó Gadányi kiállítás.)

A művek egyrészt az esztergomi Balassa Bálint Múzeum, másrészt a család, illetve a Nemzeti Galéria, a Kiscelli Múzeum, a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum és magángyűjtők anyagából, valamint a legnagyobb kép a Keresztény Múzeumból lett kiválasztva – zömmel a Gadányi könyv képanyagára támaszkodva.

 

A Gadányi képek Esztergomba kerülése

A nagymamám 24 évvel élte túl a nagyapát és az egész hátralévő életét a Gadányi életmű gondozásának szentelte. 1977-ben az esztergomi Keresztény Múzeumnak szerette volna adományozni a műveket, de a pártállam nem engedte. Végül a Balassa Bálint Múzeumba került 135 mű, ez a legnagyobb múzeumi Gadányi anyag. Adományozási szerződés köttetett, mely szerint a művek állami tulajdonba kerültek és az esztergomi tanács, illetve a BBM kezelésébe. (Akkor még nem lehetett tudni, hogy idővel változik a rendszer és intézményei és ez milyen kaotikus helyzetet eredményez – a BBM jelenleg az Esztergomi Vármúzeum alá tartozik, az pedig a Magyar Nemzeti Múzeum alá.) A város vezetése vállalta a Gadányi életmű propagálását, az időszakos és az állandó kiállítások biztosítását. Ám a szöveg tartalmazott egy kitételt, hogy a „mindenkori lehetőségekhez képest”, erre hivatkozva a képek azóta – 40 éve! – többnyire raktárban vannak. Az esztergomi önkormányzat jelenlegi vezetőivel jó a kapcsolat: kérésemre támogatták a Gadányi könyv kiadását (2015), Gadányi Esztergom város posztumusz díszpolgára lett (2016), fedezték a műcsarnoki kiállításra a BBM-ből kölcsönzött 25 kép restaurálását (2017) és remélem – közreműködésemmel – mielőbb sikerül az állandó Gadányi kiállítást is létrehozni Esztergomban.

 

A Gadányi oeuvre-el foglalkozó művészettörténészek

Többségük sajnos már nem él. Nem értem miért, az Európai Iskolával foglalkozó művészet-történészek Gadányit alig említik, vagy rendre kihagyják, pedig az alapításkor beérkezett művész, meghatározó tag volt. A nagymamának Körner Éva, majd Csorba Géza (akkor az MNG főigazgató-helyettese) is megígérte, hogy megírja a nagymonográfiát, de evvel a magyar művészettörténet mind a mai napig adós maradt.

A nagymama még nagyapa életében elkezdte írni az élettörténetüket. Az elkészült részeket felolvasta a nagyapának, halála után Kassákot – életük tanúját – kérte meg a lektorálásra. 1964-ben sikerült kiadatni Így történt címmel. Ez nem művészettörténeti feldolgozás, de a művészeti élet több akkori eseményére rávilágít – a cenzúra keretei között.

 

Megismerkedés Kassákkal

Kassákot nem lehetett nem ismerni. Gadányi bement a Ma szerkesztőségébe előfizetni a lapot, így ismerte meg Kassákot. A két teljesen különböző személyiségű ember között lassan egy életre szóló barátság alakult. Kassák előbb-utóbb mindenkivel összeveszett, egyedül Gadányival nem – egyik sírversét is ő írta.

Nagyapára szigorú, zárkózott, magának való, kevésbeszédű emberként emlékszem. Társaságban szemlélődő, figyelő típus volt. Ritkán szólt, de akkor magvasat. Egyszer valami olyasmit mondott, hogy nincs sok értelme beszélgetni, ha mégis, akkor csak a művészetről.

Kassák imádott szerepelni, vitatkozni, ő maga volt az attrakció. Gadányival kölcsönösen hatottak egymásra (pl. Békáson Kassák sok Gadányis képet festett). A mellőzések idején egymásban tartották a lelket. Drégelypalánkon, majd Békásmegyeren sokat voltak együtt.

 

Békásmegyerre kerülés

A háború után sok művész úgy gondolta, most elérkezett az ő ideje, a művészi szabadság. 1946-ban Gadányit meghívták rajztanárnak az Iparművészeti Főiskolára. Békásmegyeren üresen álltak a kitelepített svábok házai. Valakinek eszébe jutott, hogy nincstelen művészeket lehetne betelepíteni, nem mellékesen a nemkívánatos művészeket pedig kitelepíteni Budapestről, így nagyapa is házhoz jutott. 1948-ban az Ernst Múzeumban gyűjteményes kiállítást rendez, 1949-ben kirúgják a Főiskoláról. Az eufórikus állapotnak hamar vége lett – jött a szocreál. 1946–53 között Békáson élt kiközösítettként, a közéletből kizárva, nem állíthatott ki, de mindennek ellenére ez volt élete legtermékenyebb időszaka. Alkotott és gazdálkodott, neki volt a legszebb kukoricája a faluban – ekkori képein gyakori a kukoricamotívum. A házhoz tartozott egy pici szőlő a dombon, nagyapa kiskocsival sokszor kitolt, ott játszottam és néztem ahogy dolgozik. 10 éves voltam amikor elment. Másfél éves koromtól firkálok, ő soha nem tanított rajzolni, de elemi erővel hatott rám képeinek világa, színei, amik közt felcseperedtem – ebből táplálkozom ma is.

 

Gadányi szakmai életútja és művészete – rövid összefoglalás

20-as évek: a Képzőművészeti Főiskola elvégzése – nagybátyja, Vaszary János tanítványa.

24-30 között: párizsi tanulmányút – az avantgárd mozgalommal való találkozás.

30-as évek: kibontakozás, magáratalálás.

40-50-es évek: művészetének kiteljesedése, alkotások Drégelypalánkon, Békáson és Budán.

Gadányi – a korábban vázolt gátló tényezők ellenére – egy hallatlanul korszerű szemléletű, európai rangú festői életművel gyarapította a magyar és az egyetemes művészetet. Képei látszólag a látványból eredeztetett hagyományos témákat dolgoznak fel: tájképek, csendéletek, figurális kompozíciók. Művei valójában az élményből eredő fantasztikus belső tájak, a saját gondolat- és érzésvilágát kifejező, a valóság tradicionális leképezésétől messze rugaszkodó kompozíciók, melyek gyakran átlépik a figurativítás határát, konkrétan félabsztrakt és absztrakt képek, melyeket egyidőben párhuzamosan csinált élete végéig. A radikálisan új szemléletű műveket létrehozó Gadányi alkotóelveit feljegyzésekben és naplójegyzetekben teoretikusan is megfogalmazta.

 

Zárszó

Gadányi megérdemelné, hogy halála után több mint fél évszázaddal méltó helyére kerüljön a köztudatban és a szakmában egyaránt, és végre állandó kiállítóhelyet kapjon, elvégre a XX. századi magyar festészet egyik meghatározó, mindvégig a maga útját járó, elveiből soha nem engedő egyénisége volt. Azzal, hogy nem ismerjük Gadányi művészetét, nem ő, hanem mi maradunk szegényebbek.

 

Rainer Péter

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.