TARNÓCZY BALÁZS VERSEI

 

FÉL ÉVSZÁZAD

 

Ötven éve, hogy elmentél,
örökkévalóvá lettél,
de még mindig Tőled kérdem
a templomban, állva térden,
hogy milyen ünnep is van ma,
Jézus nagyanyja Szent Anna,
mikor, kinek adjunk hálát,
s ki írta a Via Málát?
Mikor nyelvemen elakad
a latin vers, a Te szavad
mondja tovább Ovidiust
s dalol „cum subit illius”-t,
mikor Berzsenyit idézem,
a Te mély hitedet érzem,
Tőled tudom a múzsák nevét,
a déli áldást, ha jön az ebéd,
hogy fogjam a kést, a villát,
– s ki szerette Titanillát?
Te adtál nekem életet,
ami lényedből vétetett,
s hoztál erre a világra,
gyönyörére, nyomorára,
ötven éve itt élsz bennem,
a Te imád óvja lelkem,
esdesz értem, ha vétkezem,
áldott kezed fogja kezem
és el soha – csak fölmentél,
s örökkévalóság lettél.

fiad, Balázs 2015. május 1.

 

 

ÉLETHALÁLAINK

 

Mindünk megváltónak
születünk e földre,
eget rengető nagy
tettvággyal érkezünk,
küldetésünk lassan
hullik sok kis rögre,
lángolunk, küszködünk,
sírunk és vétkezünk,
mindennapi apró élet-halálaink,
mint hulló könnycseppek,
szétgurul életünk,
magunkat keresve,
megváltóból végül
megváltásra vágyó
földönfutók leszünk
– mégsem tudunk kérni,
nagy önérzetünkkel,
szegényen maradva
megőszülünk, mire
megtanulunk élni.

 

 

HIÁNYOK

 

Hiszékenyen, tört lélekkel
keressük a boldogulást,
találunk csak limet-lomot
és mind újra sok csalódást
mert a jobb élet nem látszik
és annyi minden hiányzik:
tiszta szó a förtelemben,
erős hit, gyönge lelkekben,
gyötrött arcokon egy mosoly,
egy jó hír, mely igaz, komoly,
segítő kéz, nem csak szóban,
de tettekben és valóban,
végre beváltott ígéret,
s egy igazságos ítélet,
a kétségben egy bátor szív,
erős kar, ha a szükség hív,
egy kis csend a nagy lármában,
egy szó a csend magányában,
áldás, mi végre miránk száll,
tövisek közt egy virágszál,
s hogy megmaradjon a virág
– jöjjön már egy igaz világ.

 

 

EURÓPA BŰNE

 

Túlértékeltük magunkat,
istentagadókká lettünk,
hittük, olyan nagyok vagyunk,
hogy már senki sincs felettünk,
ha akarunk, Holdra szállunk,
és lombikban gyártunk embert,
öljük szuper technikával,
vérrel festjük meg a tengert,
egymás agyába tekintünk,
nemünket megváltoztatjuk,
lélektelen életünkért
csak a sorsot kárhoztatjuk,
nincsen érzés, nincs szerelem,
és ha ránk szabadul a vágy,
érzéketlen érzékiség,
csak szexpartnert kínál az ágy.
A korlátlan szabadságot
büszkén zászlainkra tűztük,
a kereszténységet, Krisztust
Európából kiűztük,
s a pénz lett a mindenható,
ezzel kelünk, ezzel fekszünk,
boldogságunk és zsarnokunk,
ezért csalunk és verekszünk.
– Aztán árvíz, szakad a part,
megmozdul a föld alattunk,
kétségbeesve könyörgünk ahhoz,
akit megtagadtunk.
Digitalizált elménkkel
akárhogy is csillog agyunk,
rá kellene jönni végre:
mégis csak porszemek vagyunk,
fellegekből aláhullva
nem hencegni, inkább kérni,
s a megtagadott Istenhez
jobb lenne tán visszatérni!

 

 

SZÜLŐFÖLD

 

Drága szülőföldem,
tőled vagyok részeg,
magamhoz ölelem
minden egyes részed,
őrülten minden fát,
minden bokrot,tájat, rögöt,
lelkedet féltve, szeretném
csak magamba zárni,
vizedet kiinni,
földedet fölfalni,
kacagva sírva-zokogva
– végül beléd halni.

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.