SZŐCS ZOLTÁN: PARTECÉDULA HELYETT

 

PARTECÉDULA HELYETT

 

  

Ezt a cikket azért írtam, hogy érzékeltessem, miért szükségszerű szememben a visszhangtalanság vákuumába süllyedt  Déli Kapu nevű szellemi fórum megszűnte.

 

 

A korszellem változása egyre érzékelhetőbb, egyre leplezetlenebb és nyíltabb. Hirtelen, szinte átmenet nélkül múlt el, mondhatni egyik évről a másikra omlott össze az eddig uralkodó, a végső értékelést mindenre kimondó ráció. Az ész királyságának legtávolabbi, hajszálgyökerei az ógörög múltba és a Római Birodalom világába nyúlnak vissza, de alapvetően a kereszténység terjedésével együtt terjedt el, a krisztusi morál erősödésével erősödött. a protestantizmus pedig jócskán megizmosította, hogy aztán fénykorát a XVIII.-XX. századi felvilágosult, enciklopédiákat író Európában érje el. A XX. század vége felé, a nagy háborút követő politikai, társadalmi, kulturális átrendeződést követően, a bipoláris világrend hidegháborús légkörében gyengélkedni kezdett az idős ráció, de az ezt észrevételezők csupán átmeneti problémaként kezelték a jeleket. Tévedtek.

         A XXI. század második évtizedére már nyilvánvalóvá, kézzel foghatóan érzékelhetővé vált, hogy itt nem holmi átmeneti gyengélkedésről, szellemi nátháról, de történelmi haláltusáról van szó. A józan ész haldoklik, és neveltje, a művelt Európa úgy csinál, mintha ez az agónia nem lenne kőkemény tény. Ássuk a sírját, szőjük a szemfedőjét, komponáljuk a gyászzenéjét, megfogalmazzuk sírfeliratát: nagy elánnal, pontról pontra tervezzük elpaterálásának menetrendjét. A temetkezési vállalkozás központja Brüsszel, az Európai Unió Bizottsága, de nem csak ők. Már nem.

         A folyamatosan, szünet nélkül fogyó és eltűnő ráció helyébe folyamatosan és szünet nélkül nyomul be a trónörökös, akiről csak egyet tudunk egészen biztosan: ő nem racionális. Talán nem is feltétlenül, nem mindig és nem mindenben ráció ellenes, de hogy nem racionális, az biztos. Megfelelő információk és értelmezési pontok hiányában nevezzük őt posztracionálisnak. Ez a definiálás persze önmagában véve is némileg abszurd, hiszen mi továbbra is a ráció szemüvegén keresztül próbáljuk értelmezni azt a pszichés minőséget, amely kifejezetten az értelem ellenében lép fel, annak kihaló terréniumain nyomul előre.

 

Az analóg és a digitális, azaz virtuális világ közötti élet-halál küzdelemben – talán nem tévedek nagyot, ha feltételezem – az analógia a ráció világa, a digitalitás pedig a posztrációé. Az értelem kiszorításának legelső fenyegető jeleit valójában már az EU megalakulásának kezdetétől kimutathatjuk, amikor – állítólagos jövőbeli előnyök igézetében, a legnagyobb erénnyé előléptetett kompromisszum jegyében – a társuló európai nemzetek egyre több hagyományos történelmi, kulturális, vallási, életviteli sajátságukról mondtak le az egységes európaiság nevében. A demokratikusan beiktatott kormányok addig mentek a józan ész elleni merényletben, hogy az EU hosszú vajúdás után, 2004-ben elfogadott alkotmányában már kereken kijelentenek egy nyilvánvaló történelemhamisítást, mely szerint nem ismerik el Európa keresztény gyökereit. (Ezt a fenomenális erejű felismerést az 1100 éve keresztény nemzetként és államként egyaránt funkcionáló Magyarország nevében Gyurcsány Ferenc írta alá.) Íme az 1100 éves diófa, amely közjegyző előtt kijelenti: még sosem látott diót, fogalma sincs mi az. És ugyan mely „reálpolitikus”, a politikai korrektségre feszülten figyelő európai személyiség merné ma nyilvánosan idézni az EU megálmodójának, a karizmatikus Robert Schumannak (1886-1963) híres, valamikor az 1950-es években megfogalmazott gondolatait: Európának lelke van… A demokrácia evangéliumi lényegű politikai intézmény… A demokrácia kimondottan keresztény alapelvből született… A jövő demokratikus Európája vagy keresztény lesz vagy nem is lesz… Európa lelkét, létét nem lehet elválasztani az evangéliumtól.

         Ha az EU ősatyjának, R. Schumannak a nézeteit tézisnek tekintjük, akkor az Európai Alkotmány maga az antitézis.

 

A helyzet gyorsuló ütemben és folyamatosan romlott ugyan, de csak a 2015-ös világ-exodus, a migrációs rémálom szárazföldön és tengeren való elindulása, ezer moszlim vészjósló kántálása a Keleti pályaudvar előtt: „Allah akbar!” – pontosabban a német és az EU-s politikai vezetés erre adott válasza – tette abszolút nyilvánvalóvá, hogy a jövő értelmisége, ha lesz ilyen egyáltalán, már nem érvelhet sem a józan észre, sem a nemzeti érdekre, sem a hagyományokra, sem a közakaratra való hivatkozással, mert ezeket a fogalmakat totálisan ignorálta az új európai hatalom. Helyettük egy nyálkás, amorf, közelebbről soha nem definiált, jocker-fogalmat alkalmaz minden érvelésében: szolidaritás. E fogalomnak jelzői is lehetnek: kötelező szolidaritás, elvárható szolidaritás, kvóta szolidaritás. Sőt: keresztény szolidaritás! Hogy mik ez újsütetű szolidaritás látható sajátságai?: célszerűtlen, fenntarthatatlan, megvalósíthatatlan, soha véget nem érő, a befogadó népek részére hosszú távon nemzeti, kulturális, de még politikai öngyilkossággal is felérő iszlám invázió. Nyilvánvaló, hogy abszolút célszerűtlen, történelmietlen, ellentmond a józan észnek és Európa elmúlt kétezer éves minden erőfeszítésének. A ráció – ha volna még bármi szava a világot kormányzó erőkhöz – viszonylag könnyen bebizonyíthatná, hogy a migráció, mint világ-trend járhatatlan út, természetellenes és nagyon veszélyes. Csakhogy a rációt ma már senki sem kérdezi, ne feledjék: ez itt már a posztracionalitás világa.

 

A magamfajta megvénült, keresztény idealisták még a legutóbbi időkig is reménykedtek legbelül, majd csak elmúlik ez az őrület és megjön a világ esze. Viszont az elmúlt hetek eseményei arra döbbentettek rá, hogy a helyzet komolyabb és veszélyesebb, mint hittem. A hír ugyanis, hogy immár maga az ENSZ is azonosul mindazon Európa- és keresztényellenes akciókkal, amiket Brüsszel „szolidaritás” címen erőszakol le az öreg kontinens nemzeteinek öklendező torkán, több mint elgondolkoztató. Mert bár valójában az is nehezen hihető volt számomra, hogy a migrációt irányító akaratok mögött kizárólagosan és egyszemélyben Sorost lássam, azt már végképp nem tartom hihetőnek, hogy ez a világmegváltói szerepkörben tetszelgő, nyilván paranoiás amerikai zsidó bróker – legyen bármennyire sikeres! – olyan anyagi erők felett rendelkezne, hogy magát az ENSZ-t is presszionálhatná. Az az ENSZ, amit sem Moszkva, sem London, sem Tel-Aviv, sem Washington nem tudott a saját elvárásai szerint irányítgatni, most, 2018-ban hirtelen egy sikeres bróker irányítása alá kerül? Ennek feltételezése komolytalan. Természetesen fogalmam sincs, hogy mi történik a kulisszák mögött, de mióta az ENSZ is elkezdte énekelni a brüsszeli illetve Soros-partitúrát, kezdem úgy érezni, jóval több és szélesebb akaratok vannak azon történések mögött, miket mi Soros-tervként emlegetünk. E terveknek – gyanúm szerint – Soros nem alkotója, de a nagyon jól informált emberek előnyét kihasználva társutasa, haszonélvezője, ezért támogatója lett. A szerepe nem lebecsülendő, de nem ő a főszereplő. Hanem ki? Ezt kérdezzék egy nálam sokkal okosabb valakitől, aki már ott lebzsel a posztracionalitás valamelyik tervező stúdiójában.

         Kedves jó barátom, az évekkel ezelőtt Amerikában elhunyt Molnár Tamás társadalomfilozófus professzor már évtizedekkel ezelőtt felismerte, hogy mi a különbség a klasszikus (marxi) baloldal és a liberális balosság között. A klasszikus baloldal deklarált célja az volt, hogy az emberhez illő társadalmat valósítsa meg. (Nyolc óra munka, egyenlőség, növekvő bérek, egészségbiztosítás, óvoda, iskola, lakás körülmények stb.) Ezzel ellentétben a balliberális ideológia társadalommérnökei, mint például Soros György – eddig titkolt, de már egyre nyíltabban felvállalt – célja, hogy az általa megtervezett, számára ideális és jövedelmező társadalomhoz illő, ahhoz passzoló, nem gondolkodó, nem individuális, reklámokra fogékony, vágyaiban irányítható, önálló gondolkodásra, szellemi tevékenységre és érvelésre képtelen – tömegembert hozzon létre. Ez folyik ma a szolidaritás jelszava és az iszlamizáció alatt.

 

Mit akar ebben a környezetben egy szerény on-line folyóirat, amely a szépség, a jóság, a morál, a művészetek, a hagyomány, a keresztény erkölcs, a nemzeti példaadás, a magyarnak maradás méltóságának hirdetésére vállalkozott indulásakor? Esélye sincs. És nemcsak azért, mert süket fülekre, vak szemekre találnak közleményei, de azért is, mert ma még bár csak érdektelen mindaz, amit a Déli Kapu a józan ész és a nemzeti szellem nevében hirdet – bizton állítom – rövidesen már tiltott is lesz. Én nyilván nem fogom megérni, de az lesz. Én már csak maradok persze az ancien régime-nél, nálam továbbra is a józan ész ül a trónon, az a másik, aki olyan nagyon szolidárisnak mondja magát, csak barbár trónkövetelő szememben, aki a jelek szerint belátható időn belül megkoronáztatik.

         A világ ujjongani fog és felharsan a boldog jövő képe: Meghalt a király! Éljen a király! És aki leghangosabban fogja skandálni, arra szép karrier vár.

 

Köszönjük a Déli Kapu munkatársainak, köszönjük Dóczi Székely Gábornak, hogy legalább megpróbálták.

 

                                                                       Szőcs Zoltán

 

        

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.