SZŐCS ZOLTÁN: AZ ÍRÓLÉT VÁLTOZÁSAI

 

AZ ÍRÓLÉT VÁLTOZÁSAI

 

A szakmák és hivatások megbecsültsége, tekintélye, társadalmi elfogadottsága együtt változott az évszázadok történelmi széljárásával. Kiváltképp vonatkozik ez az írók világára. A dolog ott kezdődik, hogy a mai értelemben vett író csak a XVIII. századi felvilágosodás fogalomtárában jelenik meg először, mint önálló entitás. Irodalom persze, gondolatait írásban rögzítő ember korábban is volt, csakhogy a papiruszt, kódexet, könyvet megíró szerzőt nem tekintették „írónak”, mert volt annak egyéb más, tisztes foglalkozása, de leginkább rangja. Cervantes például egy olasz kardinális személyi titkára, illetve hivatásos katona volt. Balkezének lebénulását, mint valami érdemrendet viselte, amit a lepantói ütközetben szerzett. Szinte kikerülhetetlen, hogy erről ne Aiszkhülosz jusson az eszembe, akit bár a klasszikus görög tragédia alapítóatyjának tekint az egész világ, amikor életének summázatát foglalta össze, sokkal büszkébb volt a szalamiszi csatában való részvételére, arra, hogy a perzsák ellen harcolt, mint színműveire. Úgy tűnik, ő maga sem tekintette magát írónak. A zseniális írónő Madame de Lafayette, akárcsak barátnője Madame de Sévigné nagy tekintélyű udvari hölgyek voltak, akiknek furcsa, de megbocsátható hóbortja – ha így jobban tetszik: hobbija – volt az írás. A tömör esszenciák nagymestere, La Rochefoucauld herceg volt, miképpen a naplóíró Sain Simon is. Nálunk ugyanez volt a helyzet: Pázmány mindenekelőtt érsek, aki ír ugyan, de fölöttébb sértő lett volna őt íróvá leminősíteni. Bessenyei Sándor első sorban királyi testőr, legfeljebb másod sorban író. Berzsenyi földbirtokos, Széchenyi pedig gróf, nagyon is önérzetesen, miközben korának legnagyobb hatású magyar írója. De legyünk őszinték, még maga Arany János is nevelőnek, tanárnak, akadémiai titkárnak számított  a maga korában, és csak ezután tekintették őt költőnek.

 

Valamikor a reformáció forradalomba rohanó évtizedeiben, a nagy francia enciklopédia előkészítésének és negyed századon át tartó megjelenésének idején született meg egy új társadalmi jelenség, az író. Ebben az időszakban, nevesen 1759-ben, Rousseau és Diderot tömeg érdeklődést kiváltó vitája után hangzott el a nagy hatalmú De Castries márki dühös kirohanása a koldus firkászok ellen, amikor találkozott az új jelenséggel, azzal, hogy a névtelen és rangtalan újságírók, röplapszerzők, tanulmányírók érezhető mértékben képesek irányítani a közhangulatot, amely az ő véleményét egyre inkább semmibe veszi: „Ez hihetetlen. Az emberek másról sem beszélnek, csak ezekről a fickókról. Pedig semmijük sincs, hintajuk sem, még egy házuk sem, padlásszobákban laknak. Ehhez egyszerűen nem lehet hozzászokni.”. Pedig hozzá kell szoknia a világnak a változáshoz: az iró, mint társadalmi funkciót betöltő intézmény – (lásd: Szabó Dezső: Az irodalom mint társadalmi funkció) –  megszületett. Sok más arcot és nevet fel lehetne itt sorolni, de megkockáztatom, hogy – noha vagyonos volt – Voltaire tekinthető a modern európai író archetípusának. Élete, sorsa, tűzzel-vassal üldözött műveinek népszerűsége, a feudalizmusból kivánszorgó Európa fejlődésére tett hatása mind erre predesztinálják őt.

         Az írólét visszahozhatatlan fénykora a XIX. század második és a XX. század első fele volt.. Körülbelül száz évig tartott és példátlan gazdagságú és erejű szellemi káprázattal járt. A franciáknál – csupán ízelítőül néhány név – Hugo, Balzac, Stendhal, Flaubert, Daudet, Rostand, Loti, Huysmans, Bourget, Benoit, Camus vagy az ikonikus Sartre, aki miközben Párizsban egy tüntetés élén haladt, lehetetlenné tette a rendőrségi beavatkozást, mert De Gaulle tábornok figyelmeztette belügyminiszterét: „Voltaire-re nem lövünk.”  Természetesen az angoloknál is megtaláljuk e száz évben azokat az írókat, akik az irodalom tekintélyének és tömeg befolyásának roppant nagyfokú, már-már hipertrófikus  megnövekedése folytán az írólét korábban sosem látott szellemi hatalmával rendelkeztek. Nem mernék vállalkozni egy megközelítő pontosságú listára sem, csupán hangulati emlékeztetőül utalok itt Dickensre, Wordsworthra, Thackeray-ra, Carlyle-ra, Meredith-re, Wilde-re, Mansfieldre, Hardyra, Chestertonra, Huxley-ra, Maughamra, Orwellre, Graham Greene-re vagy Goldingra.

         Nálunk is ez a száz év hozta meg a nemzeti írógárda példátlan lombozatú, örökéletű tölgyeit: Jókait, Mikszáthot – (mindketten írófejedelmek voltak, mint a franciáknál Hugo) -, Adyt, Móriczot, Szabó Dezsőt, Márait, Kosztolányit, Babitsot, Oláh Gábort, Révész Bélát, Tormay Cecile-t, Herczeg Ferencet, Milotay Istvánt, Lendvai Istvánt, Illyés Gyulát, és ezen a ponton tudatosan berekesztem a felsorolást, ugyanis olyan hosszú és átláthatatlan lenne az írói nómenklatúra, hogy magam sem merem vállalni összeállítását.

 

De talán tárgyunk szempontjából a névsornál lényegesen fontosabb is annak körbejárása, hogy valójában mi is adja ezen modernkori írólét legjellemzőbb sajátságait? Utaltam már Szabó Dezső 1912-es nagy esszéjére (Az irodalom mint társadalmi funkció), melyben tökéletesen megfogalmazódik az a példátlanul komplex szerep, amit a mindenki által fogyasztható és érthető irodalom a társadalom életében betöltött. Minden, amit a politika nem mondott ki, amit a tömegtájékoztatás elkerült, amit az egyház tiltott, amit a közoktatás kihagyott repertoárjából, megjelent – néha harsányan, máskor árnyaltabban – az irodalomban, amelynek révén így betöltődhettek a szellemi vákumok. Ez a bizonyos pótló, helyettesítő szerep legalább olyan mértékben jelentette az irodalom lényegét, mint a szépirodalmi, esztétikai értékek jelenléte.

         A tárgyalt száz év folyamán Európában megjelent egy sajátos, korábban ismeretlen szellemi hatalom, egy  egyre inkább tekintélyessé váló, jogilag jelentéktelen helyzetű, valójában azonban a politikának egyre több fejfájást okozó  hatalom: az író. Voltaire-ek, Sartre-ok, Goethék és Thomas Mannok szigorú tekintete kísérte az eseményeket és véleményük egyre többet nyomott a latba, mindenesetre többet, mint holmi miniszterek érvelései. Támadhatatlanok és kivédhetetlenek voltak példátlan népszerűségük okán, és amiatt is, hogy valójában afféle egyszemélyes intézményekként működtek. Intézménnyé nemesült individuumok voltak, akikre éppen ezért sem a pártpolitika, sem az egyház, sem a hatalmi hierarchia egyéb más regulázó szerve sem tudott befolyást gyakorolni. Ők mentek az általuk felismert igazságok után, és ezeknek felmutatását tartották élethivatásuknak. Ez a réteg megvesztegethetetlen volt.  Amit Thomas Mann, Knut Hamsun vagy Szabó Dezső mondott, az útmutató alapigazság, már-már szentírás volt a szellemi élet szignifikáns részében. És mondhatott bármit a kormány, ha azt Thomas Mann vagy Szabó Dezső elutasította, ott nem volt apelláta. A hatalom képtelen volt semlegesíteni az írók támadásait, ugyanis nem azonos dimenzióban mozogtak: a politika a mindenkori immanencia ura volt, az írók viszont – azok, akiket De Castries márki koldus „fickóknak” nevezett – a spiritualitás urai. Tényleges összecsapásra rendes körülmények között nem kerülhetett sor. Ha pedig mégis, jellemzően az írók győztek: „Voltaire-re nem lövünk”.

 

Ennek a nagyon is hasznos és jól működő állapotnak, amely a fékek és ellensúlyok oly sokat emlegetett, áldásos jelenlétét honosította meg a társadalomban, a II. világháborút követő európai – jellemzően liberális – változások kezdtek lassan véget vetni. Ma már írmagja sincsen annak a fajta írószerepnek, melyről fentebb beszéltünk. A szerephez ugyanis nem csupán színész kell (író), de néző is (adott társadalom), amely örömmel beül a színházba és tapsol. Netán fujjog, de részt vesz az előadáson. Ha Thomas Mann vagy Szabó Dezső még élne, ők persze töretlenül, továbbra is önmaguk lennének és hirdetnék azt az értékvilágot, amit eddig is – de ma már csak üres nézőtér előtt tehetnék meg. Az emberek kint maradnának abban a világban, ahol a pártok, a szórakozás, a fogyasztás, az üzlet, és a csinnadrattás nagy élet zajlik. Jelenlétük és bizalmuk erejével már nem állnának az írók mögött, nem erősítenék őket támadhatatlanná.

         Elmúlt az a korszak, amikor fedhetetlen és hiteles személyiségek véleményét igényelte, tisztelte, elvárta a világ. Nyilván ma is vannak ilyenek, de jobbnak látják visszavonulni és hallgatni magányukban, semmint megalázó mellőzéseket, gúnyt, méltatlan ignorálást elszenvedni nyilvánosan. És még jó, ha csak csendben visszavonulnak, nem úgy mint szegény Márai, aki 1989-ben, hermetikus magányában egy fiók mélyéről előkereste régi pisztolyát, hogy önmaga ellen fordítsa. Valójában minden oka és joga megvolt ehhez a tetthez, mint ahogy meglenne több más mellőzött irodalmi egyéniségnek is, de ők nem olyan bátrak és elszántak, mint az idős Márai volt.

         Na és mit csinálnak korunk ünnepelt irodalmi hősei? Mit csinálnak – vagy mit csináltak – az Esterházy-Nádas-Bozsik-Kántor Péterek, Dalos-Konrád Györgyök, Vámos Miklós, Radnóti Sándor, Kertész Imre, Ungváry Rudolf, Parti Nagy Lajos, netán Szabó Magda? Ők mit tettek, mit léptek, ők nem írók? Ó, dehogy nem! Természetesen írók, sőt néhány kiemelkedő tehetség is akad közöttük, akik kiemelkedő műveket hagytak hátra. Ez javukra írandó. Viszont sem elvileg, sem gyakorlatilag nem voltak képesek, alkalmasak, hajlandók és bátrak betölteni azt az írószerepet, amit az előző száz év nagy generációja szinte automatikusan, minden különösebb projektvállalás nélkül betöltött. Egy Knut Hamsun, Thomas Mann, Szabó Dezső vagy Márai Sándor valójában nem azért tűz és víz ezekhez a maiakhoz képest, mert műveltebb, szélesebb látókörű, mélyebb gondolkozású, istentől érintett tehetségek voltak, sokkal inkább azért, mert minden leírt mondatuk nemzetszolgálat volt: gyónás, könyörgés, ima a megmaradásért. Na ez aztán – finoman szólva is – távol áll kortárs íróink mentalitásától. Ők hangos, önérzetes politikai és ideológiai klikkekbe tömörülve, különféle színezetű írószövetségeket létrehozva, azokból ki- vagy belépve, hőzöngve vagy álokoskodva csapódnak mindig a balliberális politikai elithez és gátlás nélkül rúgják hasba a nemzetet, ha ezzel látványosan meg tudják alázni ideológiai ellenfeleiket, és magát a magyarságot. Hát ezért tűz és víz ez a két generáció. Aztán az a nagyon kevés személyiség – gondolhatunk itt például Jókai Annára -, aki megpróbált hűségesnek maradni a magyarsághoz, és a lehetőségek szerint távol tartani magát a klikkelődő íróvilág belső harcaitól, valójában mégis kudarcot vallott. Mert, aki korpa közé keveredik, előbb-utóbb megeszik a disznók, ugyebár.

 

A mai írólét mocskában nem lehet finoman félre állni és tisztának maradni. Itt vagy radikálisan szakít ezzel az írómaffiával valaki, tudatosan választva a magányt, a közéletből való ki vonulást, vagy valamilyen szinten, úton és módon maga is a részévé szervesül. Harmadik út nincs.

         Végül egy nem elhanyagolható megjegyzés: ez a szellemi és erkölcsi leépülés nem magyar specialitás, a globalizálódó, liberalizálódó, anyagiasodó, fogyasztói világ nemzetközi szinten elfogadott és elvárt, a legszélesebb néptömegek áldását magán viselő velejárója. Gondoljunk csak az elmúlt 20 év irodalmi Nobel-díjat kapott liberális senkijeinek névsorára – már ha emlékszünk rájuk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.