Smikál György versei

TEMPLOM, KAPU, KÖVEK

Eleven múlt lüktet a kőben,
hűs boltozatban szent pillanat,
mikor alatta elmenőben
áldást oszt egy kéz és rád mutat.

Imák hangja suttog a kőben
ősrégi, misztikus titkokat.
Csuhás zarándok suhan éppen,
ősprocesszióból itt maradt.

Rád figyel, tömjénfelhőben szól
gótívekbe bújt zsoltárhangon,
mesél egykor volt századokról.
Megszólít, ha belépsz, a templom.

Élő kőben ezer év mesél.
Ólomüveg fénylik s rozetta
hogy felnézz az égre és remélj:
„Én vagyok itt. Az élő Szikla.”

Megérzed hogy’ pulzál a szépség:
átizzanak mély kőpórusok
s szentek szobrain a fehérség.
Felzengenek régen volt kórusok.

A kapuban állsz. Szívedre nő
dallamból fonódó lágy lián.
Lefoglal valami szent erő,
falakból szűrődő gregorián.

Örök élet lüktet a kőben!
Dobbanása tiéd: ajándék.
Nézz a kapura elmenőben!
Megtörténtél Isten tenyerén.

                     

ÚTON

          “Az ember itt a földön nem is
          annyira lépésről lépésre vándorol,
          mint inkább keresztről keresztre száll.”
                              (Pilinszky János)

Fölfelé a szív hegyén
Vérösvényén szűk ereknek
– Mert ott volna hát az ég!  –
Indulok el de követnek

Kinyílt kőkehely a Hold
Piros pecsétje arcomon
Billogként izzik a folt
Kísérik minden lábnyomom

Forró fülledt fény szitál
De feldereng egy messzi jel
Kozmosz szélén vár reám
A kőkereszt és gyolcslepel

Járatlan terep az ég
Csillag csomója füstölög
Füstje mind a szívre ég
Úton vagyok. Az út örök.

                         Smikál György

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.