GUTAI ISTVÁN NOVELLÁI

 

Gutai István

EMLÉKHARANG

In memoriam Szabó István

 

Galág Mihály a főútról letérve erősen elhatározta, hogy nem néz oda, de amikor elsuhant a házuk előtt, mégis rápillantott a diófára

– Istené a dicsőség! – fogadta köszöntését a parókián a délutáni ejtőzésben megzavart lelkipásztor. Tíz évvel lehetett idősebb Galágnál; amikor meghívta szolgálatra a gyülekezett, Galág már iskolái elvégzése után egy Pest környéki kisvárosban élt családjával; és egy faipari káeftének volt a részlegvezetője. Így csak a húsvéti és a karácsonyi istentiszteleten találkoztak, meg akkor, amikor Galág befizette az egyházfenntartói járulékot és a szülei halálának évfordulójára kért harangozás díját.

– Hogy van, Mihály? – a lelkész hellyel kínálta vendégét és szuszogva, mint egy visszavonult nehézsúlyú ökölvívó, leereszkedett az íróasztal mögötti fonott karosszékbe.

– Köszönöm, megvagyunk.

– Azt mondják, sikerült eladni az ősi házat.

– Igen, még tavasszal. – Galágnak újra eszébe jutott a diófa.

– Szerettük a szüleit. Az egész falu… már aki még emlékszik rájuk. Aki itt született, annak a java elment vagy kiköltözött a temetőbe. A betelepülők meg… – a lelkész fulladozva sóhajtott. – Iskola már régóta nincs, ezt Mihály is tudja, gyülekezet is alig. Édesanyjának a barátnői járnak már csak templomba. Lassan én is a madaraknak prédikálok, mint Szent Ferenc. – Galágra nézett: Ahhoz mit szól, hogy itt boltban veszik a krumplit meg a tojást. A segélyükből! – Lemondóan kaszált a karjával, majd maga elé dörmögte: Én sem tudtam a megélt evangéliumot megjeleníteni.

– A harangozás… – szólalt meg Galág Mihály, amikor már túl hosszúnak találta a közéjük ereszkedett csöndet.

– Persze… hogyne… – tért vissza révedezéséből a lelkész.

– Úgy szeretném, ahogy tavaly – mondta Galág. – 14-én a mamáért, jövő hónapban 13-án pedig a papáért. Délelőtt tízkor, délután egykor és háromkor.

A lelkész lejegyezte a hallottakat. – Vasárnap hirdetem… ha lesz kinek. A papírt is kiteszem az ajtóra. – Kiállította a nyugtát és nehézkesen fölállt; kifárasztotta az ügyintézés.

– Köszönöm, nagytiszteletű úr! Galág Mihály elköszönt.

Alkonyodott már, amikor kilépett az utcára. Autóját nem a főút felé kormányozta, hanem letért a Kovács-foka felé vezető dűlőútra. (Ezen az úton járt ő is nyaranta gyerekkorában félmeztelenül, klottgatyában biciklijével a Kis-Dunából elágazó folyócskához békalencsét szedni. Gumicsizmában vagy elnyűtt szandáljában beleállt a sötét, szinte mozdulatlan, poshadt vízbe és egy pózna végére erősített vékony deszkával igyekezett partközelbe húzogatni az apró vizinövényeket, majd a zsákmányt leszűrte és vödrökbe vagy zsákba rakta. A kacsák habzsolva falták, amikor otthon eléjük öntötte. Galág nem szívesen teljesítette azt a rendszeres megbízatást; utálta a hőséget, a szúnyogok és a bögölyök csípéseit, de meg sem fordult a fejében, hogy ellent mondjon a szülői parancsnak.)

A kukoricatábla takarásában leállította az autót, lekapcsolta a világítást és a homokgödrök felől közelítette meg a házat.

Tudta, hogy az egyik szomszédos épület lakatlan. A fiatalember, aki nagyanyjától örökségül kapta, miután berakta az öregasszonyt az otthonba, hozzáfogott a ház átalakításához: kicserélte az ajtókat, az ablakokat, kicsempézte a fürdőszobát… amikor elfogyott a pénze, abbahagyta és bizonytalan időre elment Németországba pénzt keresni.

A másik szomszéd egy özvegyasszony (Galág egykori iskolatársa), aki szokása szerint már korán bezárkózott és egész este a tévét nézte; kiskutyáját is beengedte éjszakára az előszobába.

A kertet, ahonnan évekig hordták nekik a szülei a panellakásba a paprikát, a krumplit, a paradicsomot, a különféle gyümölcsöket, fölverte a gaz. (Amikor a vevők – fiatal házaspár – elszörnyülködve végignéztek a kerten, az asszonyka igyekezett megnyugtatni a férjét: „Nem baj, majd befüvesítjük, Zsombi!” Apja (aki végül is kifizette a ház árát) ráförmedt a lányára: „Ezt a jó öntéstalajt akarjátok befüvesíteni?! Megterem itt minden, ami kell. Még boltba se kell mennetek, hogy megvegyétek azokat az eus vacakokat… csak dolgozni kellene.

Veje, aki fejét kopaszra borotváltatta; szemét résnyire behízta már, vékonyra alakított harcsabajuszát simogatva hallgatott.)

Galág megnyugodva látta, hogy a drótból hajlított kallantyút még nem cserélték le az új lakók.  Nesztelenül kinyitotta a kertkaput, óvatosan lépkedett a pince és a góré mellett. A kisház előtt megállt. Apja abban tartotta és keverte a disznóknak, és a tyúkoknak a tápot. Ősszel pedig kimeszelte; ott töltötték disznóvágáskor a hurkát, a kolbászt.

Az ólak üresek, ajtaikat már régen ellopták.

A diófa időtlen idők óta ott magasodott az első udvarban, mint egy ősi mítosz utóvédje; senki sem tudta, ki mikor ültette. Galág megállt alatta, hallgatózott, a ház felé lesett, majd lehajolt és fölvett néhány szem diót. Egyet megtört. A csonthéjak repedése dörrenésként hangzott az esti csöndben.

Galág néhány pillanatig nem mozdult, majd sietve zsebébe gyűrt néhány szem diót, némelyiket zöld burkával együtt.

Ekkor kivilágosodott a beüvegezett veranda. Az új háziasszony lépett ki a konyhából és cigarettára gyújtott. Egy-két nyugodt szippantás után felsikoltott: „Zsombi! Valaki…”

A férje azonnal megjelent. A villanyfény, mint valamilyen színházi előadás háttérvilágítása félelmetesre nagyította amúgy is hatalmas alakját.

Lelépett a lépcsőről és közeledett a diófa felé:

– Mit keresel itt, vén fasz? – ordította. – Ez már nem a te házad!

Galág markában összeroppant egy szem dió.

 

 

 

TAVASZI LEVÉLÉGETÉS

 

A zöldvendéglő után csenevész akácos mellett ballagtak egy ideig, majd átkeltek a vadátjárón az autópálya másik partjára.

A hepehupás, fűvel gyéren benőtt homokpusztán megbámulták a már virágozva gömbölyödő galagonyabokrokat. A hatalmas nyárfa mellett pedig letértek a gyalogösvényről, néhány lépés után a férfi egy közeli dombocskára mutatott:

– Ott jó lesz. Az szélvédett hely.

Amikor odaértek, elővette bicskáját, letérdelve kisebb gödröt ásott, majd a hátizsákból kiborított egy halom levelet. Néhányat megtépkedett, a gödörbe rakott és meggyújtott. Aztán újabbakat dobott a tűzbe.

– Miért csináljuk ezt? – fordult a nő felé, közben egyikbe beleolvasott:

– Szeptember óta csak három levelet írtál. Mindegyikben fölemlegettél régi, teelőtted történt dolgokat, amiket már megbeszéltünk és már nincs semmi jelentőségük… hogy krapekot akartam fogni benned! Mégis: soha ilyen boldog és soha ilyen szerencsétlen nem voltam. Mesés és csodás ez az év veled! – Kérdőn nézett a nőre.

– Kialszik – mutatott a nő a papírparázsra. – Hogy ne olvassa senki… még a gyerekeink se… ha már mi nem leszünk. – Lehajolt és széthajtogatott egy sárguló levélpapírt. – Ezt te írtad: Jó lenne, ha sikerülne megőrizni magunkat egymásnak… – Néhány pillanatig magában olvasott, majd fölnézett: Nem akarom elhinni! Ha meg nem, nagyon szép… még azt is le merem írni, hogy életre szóló… nem fejezhetem be a mondatot múlt időben! Nemsokára megyek föladni ezt a levelet. Elsétálok a postáig. Ez a séta mindig a tiéd. – Olvasmányát a tűzbe dobta. – Ha együtt végeztünk volna, nem íródhattak volna meg ezek a levelek.

– De közbeszólt a történelem. – A férfi elhúzta a száját. – Egy ötvenhatos ellenforradalmár gyerekét egyetemre, főiskolára? Ráadásul bölcsésznek? Elsőre? „Hogy képzelik az elvtársak? Helyhiány miatt elutasítva!”

– A mi családunk soha nem politizált – szólalt meg sértődötten a nő, – csak dolgozott! Talán az is valami.

– Ne kezdjük újra! Inkább olvassunk! – javasolta a férfi és újabb levelet emelt ki a kupacból: Ezt is te írtad.

– Te alig írtál.

– Nézzük! Veled akarok élni, gyereket akarok tőled, hogy ne tűnjön el nyomtalanul ez a keserű-gyönyörű szerelem. – Most tüntetjük el.

– Ezt akkor úgy is éreztem. Már a kórházban dolgoztam akkor a kettes belen. Emlékszem, a főnővér úgy fogadott, mintha csak szabadságról tértem volna vissza… a lányok is kedvesek, vidámak voltak… ott töltöttem a főiskolai gyakorlatom, hiszen tudod… egyszer meg is látogattál.

– Aztán te lettél a főnővér. Lehúztál negyvenhárom évet.

Csillagom, Isten éltessen születésnapodon – idézett a férfi egy másik levélből. – Írj! Kívánlak, nagyon. Tegnap este sírtam utánad és mondogattam a neved. Hallottad? Otthon megint összevesztünk. Anyám azzal kezdte, hogy csak azért akarok férjhez menni, hogy őt bosszantsam. Apám is kiabált velem, bár nem szokása az ilyesmi… hogy semmibe veszem az életet… hogy gyűrűs menyasszony létemre hogy tehettem ilyet… kibőgött szemekkel ébredtem. Megint eszembe jutott az az éjszakánk. Csodálatos, Csodálatos! Jó volt velem? Hiányzom már?

– Ez az enyém: Kedves Anna! Ilyen csúnyán rajtad kívül senkinek se mernék írni – olvasta a férfi, felmutatva a nagy spirálfüzetből kitépett lapokat, aztán folytatta. – Úgy láttam, a kávé, a cigi és az éjszakai munka nem tett jót az arcodnak.

– Tudtad te még akkor, mi az a három műszak? Dehogy!

Május 1-jén Dunaújvárosban leszek a csapattal. – A férfi két másik lapot tépett szét, mielőtt azonban a tűzbe dobta volna, egyikre rápillantott: – Drága Bálint, megint elvesztettem… nagyon-nagyon szerettem volna most ezt a gyereket… – Kérdőn nézett a nőre.

– Pedig sokáig bizonytalanságban tartottál! – mondta a nő. – Aztán ő olvasott: Anyám meg fog látogatni! Meg van rendülve attól, hogy megnősülök.

– Kedves, kedves, kedves! Ha mégy egyszer ilyen levelet írsz, itthagyok mindent, a betegeket a kolléganőimet, az egész kórházat, az egész úgynevezett karrieremet és … rohanok hozzád! Akár takarítónő is leszek valahol, csak minden nap láthassalak! Szeretlek! Úgy szeretlek! Semmit se bánok, csak veled lehessek már!

– A férfi beletúrt a levélhalomba: Kár, hogy nincs meg az a levél. Lehet, hogy már elégett.

– Hallgass egy kicsit, kérlek! –  Anyukádat várom, de belőled nem engedek! Otthon a helyzet egyre tarthatatlanabb. Anyu már nem is beszél velem. Előtte folyton rólad faggatott. Azt mondta, úgyse fogsz elvenni és marad a családnak a szégyen. Alig vagyok már otthon, elvállalok minden ügyeletet és helyettesítést, már arra is gondoltam, hogy beköltözöm a szállóra. (Ezt a levelet is a nővérszobában írom, éjszaka.) Ha írsz, ide a kórházba küldd, mert anyu (ez is kiderült az legutóbbi ordibálás közben) felbontja leveleidet.

– Hiábavaló volt az erőfeszítésem, amikor általános iskolás gyerek betűivel címeztem meg a borítékokat! – A férfi öregesen göcögött. – Nem tudtam megtéveszteni a kedves mamát.

A nő folytatta az olvasást: Ha kislányom lesz, tudod, mi lesz a neve? Virág.

– Az is lett. Pethő Erzsi (biztosan emlékszel rá, a női csapat valóban oszlopos és ponterős tagja, láttad is játszani), amikor a győztes oldalon jöttünk befelé a vasútállomásról, huncutkodva megkérdezte: nem tojt nekem a nyuszi egy karikagyűrűt? Valóban győztünk, huszonhét ponttal, szerencsére (!) nem játszottam sokat; nem tudtam figyelni, még a pályán is az járt a fejemben, mi lesz, mi legyen velünk. Szinte örültem, ha lecserélt a mester.

A férfi megigazította a parazsat és letörölte nadrágjáról a pernyét.

Tegnap itt volt a kórházban édesanyád. Elmondta, szinte könyörögve, hogy te vagy a mindenük. A reménységük! Hogy a nővéred disszidált, mert nem bírta… beszélt az szoba-konyhás lakásról, meg hogy apukádat a börtön után még segédmunkásnak is alig vették fel, utánanyúltak és elküldték… nem tudtam, mit kezdjek vele. Egyszer csak hirtelen megkérdezte: Ígért házasságot Bálint? Így! Ilyen – ne haragudj – ilyen régimódian! Azt mondtam neki: nem.

– Ez is érdekes – a férfi újabb levélpapírt hajtogatott szét: Elmegyek, mert tartozom neki és magamnak is azzal, hogy beszéljek vele. Még nem tudom mi lesz, de annyi bizonyos, szükségem van rád. Rád van szükségem! Minden elmondok neki, és időt kérek, bár talán erre nincs is már szükség. A gyűrűt visszaadom! – Milyen drámai helyzet!

– Légy szíves, ne gúnyolódj! Kikapta a férfi kezéből a levelet – Ha hívsz, azonnal megyek. Nagyon szeretném, ha hívnál! Bár, tégy úgy, ahogy jónak látod. Anna. – Újabb levelet kapott föl: Nem akarom elkiabálni (bár szeretném!) azt hiszem, most terhes maradtam. Biztosan azért, mert te is azt akartad ott… akkor… Godot is késik már egy hete… úgy hallottam, egy gépipari cégnéll szükség van fiatal, pályakezdő mérnökökre… lehet, hogy adnak szolgálati lakást is! Érdeklődhetnél…

A férfi félbeszakította:

– Tizennégy év után már nem volt mindenkire szükség. Rám se.

– Ne is haragudj, akkor te is balek voltál.

– Ugyan! A pártvezetés megszerezte magának a céget! Szépen, összejátszva. Még időben. – A férfi sóhajtott.

– Most már ne vitatkozzunk ezen, kérlek – mondta a nő és olvasott:  A legfontosabb: Virág (vagy Bálint?) igen jól érezheti magát, mert borzasztó a hányingerem. Néha jobban odavagyok, mint a betegeim. Igyekszem minél egészségesebb életmódot folytatni, mikor megtudtam, a cigit is eldobtam, mindkettőnk érdekében.

– Ezek meg hogy’ kerültek egy oldalra? – kérdezte a férfi: Asszonyom! Ön teljesen véletlenül megharapta a nyelvem! – Ezt én írtam? Ezt meg te: Uram! Nagyon restellem!

Amikor a fecni is elhamvadt, a férfi tenyerével homokot húzott a puha hamura, majd rátaposott, nehézkesen föltápászkodott és kezébe vette a már üres hátizsákot:

– Végeztünk, mehetünk.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.