GADÁNYI FESTŐI VILÁGA

GADÁNYI JENŐ FESTŐI VILÁGA

 

 Zárt világ. Mégis a világra nyitott. A vonalak ritmusából építkező táj szelíd harmóniája. Az Anya gyermekével könnytelen, de kiapadhatatlan fájdalma, mely behegeszti a remény réseit is. A piros kalapos nő szinte rembrandti, igazi klasszikus figura föltűnése. Másutt az avantgárd (az előőrs), a realizmus, a picassói absztrakció, a cézanne-i színsűrűs látszólagos magány a tényleges életgazdagság formáin. Önmagát hordó, önmagát képviselő egyvilág.

A megpróbáltatás, szenvedés, háború bár volt a mesternek bennük része mégis háttérben, rejtetten maradtak. Művészetét ezek is táplálták. Szinte unikális bizonyíték az 1956-ban keletkezett Anya gyermekével. Más képein a szenvedés közvetlen megjelenése valahogy hiányzik, elaborálta, szinte meg-nem-történtté tette őket Gadányi úgy, hogy csak a vonalak-színek között, mintegy a „sorok között” lehetnek ott.

Hogy mi a pálya csúcsa? A Nő kakassal, a Zsennyei ősz, a Szűz/anya gyermekével, a Látnok, a Krisztus – így imádkozom én, vagy szinte abszurd módon (hiszen a magyar művészsors főszabályszerűen abszurd) az édeslányát egy vékony újságlapra örökre újjászülő-teremtő művészi mozzanat produktuma: egy gyönyörű női fej, melyen átszúródnak-átütnek a Szabad Nép ötvenes évekbeli betűi (Éva köt). Vagy a megannyi különös tájkép, csendélet csokra? Kinek-kinek más.

Gadányi tipikusan példázza az igazi elismerés nélküli életutat, a létküzdelem veszítő mindennapjait, melyben a fizikai és lelki/művészi túlélésről kell szüntelen gondoskodni, a kulturális politika meg-nem-értését (hiszen az egyébként kimagasló Klebelsberg is elutasította őt). Amint Sík Csaba művészettörténész fogalmazott, az ilyen sorsot csak daccal-gőggel lehet elviselni.

E rövid méltatás talán csak arra lehet alkalmas, hogy pillanatreflexiót hozzon Gadányiról. Ilyen pillanatreflexió az a kérdés is, hogy a mi Gadányink miért is nem járhat(ott) be olyan művészi diadalutat, mint például Amedeo Modigliani? (Bár ő is csak a halála után…) Lápos táj, művészek, életművek hasonlítgatása, de engedtessék meg: mennyivel csekélyebb művészi értéket hordoz egy Gadányi akt, tájkép, portré, mint egy ugyanilyen témájú Modigliani-mű? Semennyivel! Vagy csak arról van szó, amit példának okáért Székely János költőről is (a Caligula helytartója és más magosművészeti alkotások létrehozója) írt egy monográfusa? Ha nem magyarul ír, világhírű lenne…

Egyik rezsimnek se kellett, de immár mindnyájunké lett. Ő egész népének festett, nem középiskolás fokon!

Ritka öröm, hogy 2017-2018 évfordulójára a műcsarnokbéli kiállítás létrejött, mely nem emléket, de napi tápláló életvalóságot hozott számunkra. Három nagyteremben 136 kép; minden fal fekete (sötétszürke), a képkeretek és passzpartúk többsége és, még a képaláírások táblácskái is, csak a képek, a színek, a vonalak, az impressziók fénylenek elő a falakon… Rainer Péter (a mester unokája) ideája volt…

Az életmű: képvilág és világkép egysége. Hogy milyen különleges adottság, akarat, kiküzdés ez, nem is tudjuk!

Ars longa, vita brevis (a művészet örök, az élet rövid). Igen. Gadányinak (mégis) sikerült…

 

Dóczi Székely Gábor

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.