DÓCZI SZÉKELY GÁBOR VERSEI

 

MI-CSODA

Reményiknek, Szymborskának

 

Csöndes csodák és vásári csodák.
Hatnak a szürke mindennapokban,
S előbújnak ünnepi lakomán.
Emez velünk él, amaz betoppan.

Kit nyűgözött le inkább a csoda?
A görög filozófust Athénban?
A szamáriai nőt vagy modern
Fizikust, ki rájött, mi a fénytan?

Vagy azt az együgyű embert, aki
Hitte, hogy a csoda bennünk tanyáz,
Csak fölfedezni kéne bátorság,
S mely elillan, ha valód puszta máz.

Csodák, csodák: roppant semmiségek,
És nem apasztható mindenségek.
Csipetnyi só étellé ízesít!
S nem kell tűz, hogy  szerelemben égjek!

Világunk csodái állandóak,
S körülvesznek, légy agg vagy csimota.
Mégis: kinek-kinek újra meg kell
Élnie, hogy a csoda mi-csoda

Csoda az, mi nem magyarázható.
De az is, mi ésszel belátható,
Mely van, de nem tudjuk, miért. Néha
Választ tükröz  fönnről egy égi tó…

Ma már mindent tudunk a csodáról.
Elmondta Reményik, el Szymborska.
Elmondta bizony az összes költő:
Legyen szava lélek vagy sziporka.

 

 

NYOMOT HAGYNI

 

Nyomot úgy is hagyhatunk,
Ha eltűnünk nyomtalanul.
Nem emlékektől függ a nyom.
Ami ember: elavul.

 A kép, ami tovább él,
Oly hamis, oly esetleges.
Látszatra mint a jó ebéd,
De ott a fekete leves.

Vagy piedesztálon ülsz,
Ráöntve bonthatatlanul.
Nem árthat soha semmi,
Hisz Pál vagy már, nem Saul.

De a kép nem te vagy, se így,
Se úgy. Az valaki más.
Elavultál és eltűntél,
Mi végre eme új imázs?

A létbesimítás a nyom.
Itt és ma hagyni pici jót.
Egy igét. S mert nem csak evvel
Élünk, mellé egy friss cipót.

Nyomot úgy is hagyhatunk,
Ha eltűnünk nyomtalanul.
S akkor egyre megy, ha utód
Elhallgat, dicsér vagy szapul.

 

 

HAVAZÁS

 

A hulló csöndben
hópelyhek függönye
tárul föl áttetszőn.

Elült a madárhad
fák magasán.
Fehér leplet öltött
a buja föld.

A tisztaságnak
micsoda kelepce
csillámló fehérnek
vélni mindent…
hisz elolvad a hó,
s nem kerül örökség
Hügieiának semmi.

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.