DÓCZI SZÉKELY GÁBOR VERSEI

MŰVÉSZETTÖRTÉNET

 

Végtére is minden
történetet idéz föl.
Zene, szobor, kép, szöveg:
a művészet egésze mesél és mesél.

Mesélik a sors fátumát,
a nem szűnő kínzatások fájdalmát.
Hiábavalóság bugyrában a mégis-értelmet,
konok virrasztását az őrzésnek.

Fabulálják,
a virágba-borulás kudarcos mézesmadzagát,
a mosoly egyenlítőnyi ölelését,
váltófutását a szeretetnek a világűrben,
s szerelem vesszőfutását a szívzsúfoltságban.

Kis Kovács Gyula Dózsája.
Melocco esztergomi Koronázása.
Andrássy Kurta Békeszerződése.
A Kolozsvári testvérek Szent Györgye.
Szervátiusz kicsi bálványai.

Munkácsytól a Krisztus Pilátus előtt.
Csontvárytól a Zarándoklás a cédrusokhoz,
Gadányitól az Anya gyermekével.
Prokop Pétertől a Mindenség szerkezetén átütő rendező.
Aquila Jánostól az Ítélkező Krisztus.

Liszt Mazeppája.
Bakfark Fantáziája.
Bartók „Zenéje”.
Dohnányi Csello-versenye.
Kodály Psalmusa.

Az Ómagyar Mária-siralom.
József Attila Ódája.
Székely János Zenéje.
Illyés Egy mondata.
Babits Jónás könyve.

A művészet története… a történetek története.
Így volt. És így van az Egésznek tört nézete.

 

 

SORS

 

A sors, az bizony olyan,
hogy becsukja, rád csukja a téridőt.
Élhettél egész visszavonultan,
vagy úgy, mint egy fél ripők.

Lehettél űzője idődnek, mindig zavarban,
vagy milljomos nemtörődömje.
Alkothattál sok-sok teret,
de fölszisszen a parancs: szűnj meg, dőlj le.

A sors nem jószerencse
s a balt hasztalan görgeteg
Sziszüfoszként magad előtt egyre föl
visszagurul, magával rántva, így ölve meg.

A sors, mit gálánsul kinyitott,
ha kinyitott, fénybe vonva tégedet,
lesben állva s ajtót fogva,
kizárja a koldust, ki kéreget.

 

 

SÓSTÓN, A SVÁJCI LAKBAN

 

Három éve járok erre,
S ma betértem a Svájci Lakba.
Míves, klasszikus a terme,
Hangsúlyos a zöld szín, s az alba.

Karnyújtásnyira az erdő.
Amott fölvillan a szikes tó.
Krúdy ült itt, a tekergő…
S főzték a kávét, nem volt presszó.

Hosszasan írta meséit,
S belegondolta magamagát.
Engem a mese megrémít,
Nem lógok rajta, távol a gát…

Attitüdje nem az enyém.
De mindketten oly gyarlók vagyunk.
Vigasz ma itt e szerzemény.
Tudom: ki, nem múzsám csókja hunyt.

Künn a teraszon a lámpa-
Fényben didereg a leander…
Költőt hol köszönt ma pálma?
A lelkedet akkor se add el!

 

 

VILÁG

 

A teraszról elnézek…

Borókák, diólomb, félszeg
leander. Első dackorszak előtt
a nyúlánk platán
s odább az ártéri erdő,
mely sejtelmes leplet szőtt
leveleiből.

Piciny világ ez, mely
mégis roppant méretű talán…

Gyökere az elégedettség.
Hogy röpdösnek itt a fecskék…

S mondja: én fölemellek
s te is emelj föl.

 

 

IDŐSÖDÉS

 

Olyan a testem,
mint egy lomha állaté.
Mintha hozzánőttem volna
ahhoz, amin ülök.
Szememre héj záródik.
A D-dúr hallgat,
h-mollba írtak át!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.