DÓCZI SZÉKELY GÁBOR VERSEI

SZYMBORSKA SÍRJÁNÁL

Krakkó, Rakowicki temető.

 

A híresek nyughelye
eligazító táblán.
A tiéd sehol…
Tiltottad talán?

A kőlap megvan, epitáf’ nincs.
Se fejfa, se crux…
Csak hanyagul pár mihaszna kincs?

Kehely, mécsesek, virág.
Emitt egy hervatag muskátli.
Amott lankadt csokor
örökzöldből áll ki,
s lankadatlan
forog a napra egy művirág…

 Giccses ezüst macska bámul
a semmibe, hisz üres lett a lakás…
Hátán páncélt hord
üveg mozaikból.
S balodnál virít átlátszó lapon
a piros szív.

Alant hangyák szaladnak
s a muskátli mellett
egy szívatlan Winston-szál hever.

Sírod zárt.
Port nem enged többé fényre,
hisz nem történik semmi kétszer

Három éve vagy itt.
Hús, inak, bőr már alig.
De szárba szöknek impulzusaid,
miket a szellemben keltettél.

A bálna szíve száz kiló – írtad egykor –,
mégis könnyű, akár a pehely.

Mennyit nyomott a szíved, mondd,
mikor utolsót vert?

 

 

LÁSZLÓFFY EGY SORÁRA

 

A szeretet átnő a nincs rácsain,
fölülmúlják a valót, álmaim.

Akár kívül, akár belül a menny:
hűségtől mardosott a hűtelen.

A hiányt fokozza a képzelet,
s bár földön hangzik, azért ég veled.

A szeretet átnő a nincs rácsain,
Semmi sem zabolázhatja vágyaim.

Akár lent, akár fönt fáj a pokol,
az élet mindig mindent megtorol

Őrzöm, ki pillanatra társam itt,
hisz lendíti szívem kornyult szárnyait.

A szeretet átnő a nincs rácsain,
S követ kőre rak a van házain.

 

 

VÁGY

 

Jó volna a Napút költőjének lenni,
Csillagszavak közt mosollyal átlebegni.

 

 

EGY SÍK SÁNDOR SORRA

 

 Ments meg Uram, a szürkeségtől,
Zajló percben mi űz s elém dől.

Óvj meg engem harsány színektől,
Ne legyek számukra kitett öl.

Megvigyázzál, ne éljek színtelen,
Ha jön s megfakít őszöm, telem.

Őrizz úgyis, ne öltsek színt mezzé,
Tavaszt, ha szívem a mezőt hímezné.

Őrizz engem ettől, attól,
Puszta léted már szavatol.

Ments meg engem innen, onnan.
Hisz önfeledten is szorongtam.

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.