BAYER BÉLA VERSEI

ÁTLÉNYEGÜLSZ

 

Az elfogyó fény arcodhoz idomul,
akárha szemeidhez a látvány.
Kivárod míg lassúdan bealkonyul
és fészkére szenderül a sármány.

Csenddé hunyászkodó meglepett neszek
illannak vágyott gesztusként sorra
átlényegül többször is környezeted
nem hederítesz mennyre, pokolra.

Szőgombócot gyúrmáz gyomrodban a félsz,
ha nem is vesekszik olthatatlanul,
parányai sugallják még, hogy te élsz,

válasszad a létezést álmodul.
Élet az, ha nem az elvárásaid,
teljesülnek be, hanem álmaid.

 

 

ROSTAND

 

Kancsalul festett, komikus figurát
rajzol a költő maga magáról,
érzékeny lelkére elnyűtt zabolát,
kikacsintva fókuszzavarából.

Tollával kopik, hű bajtársiasan,
kapaszkodva hat után a hétbe,
parókát viselni kócos önhajasa
fricskát nyomni esendőn a létre.

Bár arcunk olykor álarccá merevül,
cinkos cinikussá nevetésünk,
a humánum lelkünk mélyére merül,

de ihletett percre van érkezésünk.
Cyrano szólít a lét színpadáról
rokon lelkeket rázva fel a mából.

 

 

MÉGIS

 

Vadzab töreken álom botladoz,
egy kisharang sajdul bongva lenn.
Az általút szegletén hirtelen
egy varjúraj árnyéka foszladoz.

A kazlakra patinás fény szitál,
hamvadó a marokszedők vágya,
felhangzik az aratók fohásza.
A tedeum korálja égre száll.

Cserepes ajkamon szikes szavak,
vágytalanul illan ez a nyár is,
halálomnál mégis hatalmasabb.

Magyal ág karmain holdfény a lakk.
A sárgás loboncú krisztustövis
zihálva rebegi: ne add magad!

 

 

PARADIGMA

 

Ha olykor ki is hullik egy-egy szótag
botladozó versem szövegéből,
és lázad a tétova félgondolat,
helyredöccen maga erejéből.

Noha zavar, ha szenved a szóalak,
alászáll és ellepik a hibák,
a lehetséges a lehetőt keresi,
elárvult egyik fél a másikát

Hinnem kell, a jó mindent eluralhat,
mi kibiccsant, az helyrehozható,
a rend parányi ékkövén haladhat

az illanó még visszatartható,
hogy a meggyőződéshez nem kell kezes.
A paradigma: élni érdemes.

 

 

IDŐZŐ

 

Holt festők lelkétől színesül az ősz,
tobzódó tónusok álma igézi,
a bilobák kontyán ezüsttel időz
a maradandó, s ághegyre idézi

tűnt nyaraimnak szalmaszín keresztjét,
s a viselős kalászok mámorát.
A zsolozsmázó kaszakések éhét,
s a lüdiai tőkék bíborát.

Csókoktól lázas gránátalma izzik,
ahogyan Argosz  tüllfátylán átragyog,
pörsenő fényét arcukhoz becézik

a szférákon át lesdelő angyalok.
Míg berkenyéken telik be szerelme,
fölmagzik a mindenség kegyelme.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.