BAYER BÉLA VERSEI

 

BIZTON

 

Hajunkba rozsdásul lassúdan az alkony,
fogytán a fény. A lélek – Isten lehellete –
testté lényegül. Állunk a menny-pokol kapujában,
erőnket már-már felissza a döntés kényszere.
Lőtt-torkú madárként vérzik a Nap,
Hold-kést igazít az égi köszörűs.
Állunk a végesség zelótáiként*,
míg kontyot bont az erdő, s hajába csillag ül.
A tenger felől hegedűszót terel felénk a szél.
Állunk bizton a semmi szélén, Isten ölében.

 

  • zelóta (gör. türelmetlen ember)

 

 

A PILLANAT RÁNCAIBAN

 

Jegenyék ölelik hajnallá az éjszakát.
Félelmem kulisszáin fohászok párállanak.
A pillanat ráncaiban ott sejlik halálom.
Ablakom négyszögén jégvirág motívum,
erezetén a délibáb kivérzik.
Förgeteg acsarog téli tavaszomra,
kínjaimból veríték gyöngyöket formál.
Én úgy szeretek, hogy már-már
létezésem törvényeit is megcsúfolom
mert tudom, a keresztfa csak  emberkéz műve.

 

 

IGENLEM

 

Bölcsőmbe életcélt nem rejtett senki,
dudva módjára mégsem cseperedtem,
tudván, egy alkonyórán el kell menni,
számot adni róla: kiteljesedtem?

Verseimben éltem, s bennem azok,
délibábok rajzolata képpen
és olykor tétova gondolatok
ácsingóztak, félszeg-vérszegényen.

Szótáramba „bűvszó” ritkán lopódzott,
ha életigenlőn sercent a tollam.
Durcás daccal, ha épp nem akaródzott,

megadóan, ha sután botladoztam.
Még igenlem az ábrahámi dolgot,
csak kiteljesült éltű, lehet boldog.

 

 

ÚTVESZTŐ

 

Tűnt játszótéren kószál képzeletem,
valami nevenincs dolgot keresek,
önön határaimat térképezem,
(a világi titok sem lesz kevesebb.)

Míg a magamhoz mért célok lebírnak,
útvesztővé válik belső világom,
homokként lepergő jeleket írnak
emlékeim és vélt igazságom.

A halhatatlanság: (egy művész álma,)
mégis álmatlanságomnak kínja jut,
elkerül mint az ebet vacsorája,

becsapva orrom előtt számos kaput.
Bilogot süt rám nyugalmam hiánya,
s az „önálló jó” bizonyossága

 

 

KERESZTÚT

 

Függővé legelébb az a  vágy tett
amely anyám ajkain volt honos
és kétnyelvűségéből merített,
kizárva mindent mi alattomos,

őrizve az emberül esendőt,
a nyelv iránti  vonzódásomat.
Szavakból szőtt Veronika kendőt,
megjövendölve stációimat.

Élete írta igaz mesékben
rejtezett a szókincs, szófordulat,
a verscsíráimra mondott igen,

kezdeteimkor még tudat alatt.
Ajkain át jósolták angyalok:
nyelvemért a nyelvben megújulok.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.