BAYER BÉLA VERSEI


MINDADDIG

 

Lelkem elvész. Egy fausti pillanaté
ha hozzá tiltott szavakkal fordulok.
Szolón történetei már a múlté,
bennük az erény állandó, tudott.

Lecsupaszul az egész  (ál)erénye,
állandósága egy-egy pillanatnak,
ha megérint az üdvösség élménye
számvetése: a leáldozó napnak.

A boldogság mindaddig látszat, amíg
elveszíthető, nem segít alázat,
hatalom, hírnév, pénz erre nem tanít,

nem leckéje, hívőnek, pogánynak.
De a gyökerekhez visszatérhetünk,
mégha elégedetlen is életünk.

 

 

MÉG

 

Partot ért hajósként, bevonom vitorlám,
egy védett öbölben, hegyek árnyékában,
leszek ami voltam, mit magam választám:
poéta. Rész, a világ mítoszában.

Éveim száma már megzabolázott
virtussal aligha járhatok elől,
fukarul bábálom a jótanácsot,
ingó kártyaváram  lassacskán ledől.

Táltosult csikókor, látszat és való:
meghunyászkodtak mind a vemhes álmok.
A musztáng betört, csupán igavonó,

Árnyéklovasok a keddi barátok.
Még gyámolít a vásárolt egészség,
a megújuló túlélési készség.

 

 

KENDŐZETLENÜL

 

Élete a költőt nem magyarázza,
nem magukért szólalnak leleményei,
bár penzummá lesz napi valósága,
soraival önmagát nem illeti.

Életképes tegnapot elevenít,
szójátékká lesz a fonák valóság,
látomások eredendő erényit
renddé lényegítő tudatosság.

Rituálék ősi lüktetésében
felleli a még rejtőzködő formát,
világa bennső rendezettségében

szűri meg a létezési normát.
Kendőzetlen, lélekben csupaszultan,
a szabadság elvéhez idomultan.

 

 

MÁSKÉNT

 

Méretes öltöny még nem kényeztetett,
életvitelemet is magam szabtam.
Nem illett rám mi más által méretett,
gyakran megesett, hogy nem is akarta

Benépesült szabályaim világa,
födetlen arcomra szigor merevült,
bár érzelmeimnek honfoglalása
kudarcaim garmadáiba került.

Eldöntetlen, hogy ez dolgaim rendje,
vagy az ellenkezőjére voksolók
torát ülhetem, fejemet leszegve,

akár az „önkéntes” alattvalók.
Másként szólnak a tegnapi kérdések,
mások a hangsúlyok, alapvetések.

 

 

FOSZLADOZÓ

 

Tanulnom kell a türelmet,
égni, tartalék lángon,
zabolázni az intelmeket,
leszegett fejjel, fájón.

Ott lenn, a bíbor folyónál,
ott vár jöttömre Kharon,
födetlen arccal, réveteg,
kérem: cseppet még várjon.

Fogsorom egyre lágyuló,
daccal harapom össze.
Foszladozó tekintetem
ébren vizslatja jössz-e?

Pajkos mosollyal várnálak,
görcsös fintorra futja.
Mozdulnék, ám de visszahúz
a minden élők útja.

Ha alkonyattól hajnalig
rám zárul a csönd burka,
lázas imákat mormolok,
kifulladásig futja.

A felparázsló képzelet
kies tereim nyitja,
virágzást mely porig ég,
mint csillagok csalitja.

Lángos nyarak emléke óv,
tart esendő békében,
rájuk virradhat a szemem
e zsongító örvényben.

Önemésztő perc vigyázza
a sorsnak tagadását
vissza nem fordíthatóan
a döntések  sodrását.

Megbékélten kelek útra
ha tűnik a „van” foltja,
és szállá feslik létigéim
foszladozó gyolcsa.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.