BAYER BÉLA VERSEI

NYÁRSZONETT

 

Sárga kínt bomlik a reggeli fény,
Borostás búzaszál árnya játszik,
Kötendő kévéink bűvöletén
Vibrál a lég, amint idelátszik.

Fülledt csöndünk bronzharangja kondul,
Pipacsok üszkén izzik fel a nap,
Délibábok emlője ha csordul,
Aranyat loccsan az ivócsanak.

Rozsos cipót formázók a kazlak,
Pihegő asszonymell a messzi domb.
Zsolozsmákat mormoló a paplak.

Már lomha barnán moccanó a lomb.
Vádló ajkon cserepes az ének,
Golgotáról szólnak kaszakések.

 

 

FOHÁSZ

 

Add teljesedését
megcsonkult szavaknak,
őrizd szemeinknek
a látás gyönyörét,
vedd kongó-fájdalmát
őrült harangoknak
és vigyázzad hitemnek
ember melegét.

 

 

MINDINKÁBB

 

Időbe került míg kitapasztaltam
a vadászok észjárását.
Kupacnyi kudarcba, de élek,
s bár mindinkább szálka leszek, nem fog az átok.
Hánánok és Kajafások törnek álmaimra,
szarvas lelkemet mégsem sérthetik.
Rivalló kürtjük diadalt nem hirdet.
Agancsom ágbogán gyertya milliom,
s ihatok gyémánt vizekből is.
Hamis ábrándot vágyam  nem kerget,
csak parányból telhet eggyé az egész.
Mérték, szám és súly szerint. Arányosan.
Ünők szemérme villan,  tüllfátylát a köd
eloldja, s ez erdőnyi hazában
füvekre szállnak a csillagok.
A csaliton égi könny ragyog,
míg a nyiladék szegélyén megvirrad
a teremtő vigyázó tekintete.

 

 

TÁLTOSUL

 

Olvadó Nap-fillért formáz a som,
mélyölű nőszirom ajka ágál.
Táltosul sörényes csikókorom.
Sudarán barkálló porzó sárgáll.

Rőt lángot dajkál a szőlőlevél,
opállal ring az  öröklét  fénye,
magzik a borókák tűlevelén,
s testté lesz Mária reménye.

Tűntegű fészekben halott madár,
lelkek közt ő a legkisebb angyal.
Röpte a szívekben hazát talál,

mint Gandhi fohászai a Hangban.
Gyapjúsás pamatján ezüst penész,
egésze a részekre visszanéz.

 

 

HALOVÁNYUL

 

A lélekben nincsenek távolságok,
félrevert útjelzők, mérföldkövek.
A lépték is más, mások az arányok,
nem riaszthatnak végletek.

A testi kín nem táplál fájdalmakat,
nem fordítja el arcát az isten,
a kökénylő könnyként pergő alkonyat,
tenyér sem reszket a hűlt kilincsen.

A táj befogad, mégsem vagyok otthon,
bár a vágy üstöke gyöngyfehér,
poroszkál az opál horizonton,

a tolnai lankákig mégsem ér.
Haloványul, egyre nő a mezsgye,
megtart-é a teremtő kegyelme?

 

LÁTSZAT

 

„Egy hosszú, nyugodt csók az élet!”
hirdeti fennen az ócska plakát,
míg a szemköztin macska egerészget,
lenn kutyakorcs nyaldossa másikát.

Letűnt időkről zagyváló csavargó
csámpáz az elhagyott dokk felé,
„Monsieur, ön itt, hol minden hanyatló?
Számkivetette a Champs Elysée? “

Egykutya! Akár egy látszat csal meg,
vagy ezen látszattal magunk csalunk,
hogy ember lép isten örökébe,
ha végezetül Krisztushoz jutunk.

Szemlélő szajhák ábrázatára
hamvas pírt ígéz a hajnali fény,
bárkacsonk ezüst horizontjára
staniol csillagot csen a remény.

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.