GUTAI ISTVÁN ÍRÁSA

(Részlet a Kocsikerék a nyakcsigolyánál című készülő szociográfiából)

 

ÉN AZ IPART VÁLASZTOTTAM

(Búzás János 1954. Szekszárd)

 

Apám Zomba-Szentgál pusztán, helyesebben Szentgál-szőlőhegyen született, ott élt; és Szekszárdra nősült. 1951. november 18-án volt az esküvő. (Amikor apám bejött vőnek, a nagyszüleim átadtak mindent a fiataloknak. Apám megkapta Szentgálon a részét; innen jártak ki dolgozni. Kétórai út volt lovaskocsival. Aztán itt beletanult a szőlészkedésbe is.)

Anyai ágon szekszárdi vagyok. Dédszüleim is szekszárdiak voltak. Megnéztem a plébánián is: őseim mind szekszárdiak és földművesek. Az apai felmenőket nem tudom ennyire.

A nagyszülőkkel együtt laktunk, mint azelőtt minden nagycsalád. Nálunk is a konyhában zajlott az élet. Nem úgy, mint most: az unokáim elvonulnak; mindegyiknek külön szobája van. Amíg a szüleim dolgoztak, én a nagymamámmal voltam. Napközben ő vigyázott rám. Finom ebédekkel várt egészen középiskolás koromig. Szegény ’72-ben halt meg.

Anyai nagyapám szőlővel foglalkozott; három hektár szántójuk is volt fönt Dunaerdején meg Paskumba. (Most már be van építve a terület azokkal a kádárkocka-házakkal.)

Apámnak a szentgáli határban levő földjét,  most én művelem. Négy hektár. Ott nagyon szeret a gabona is.

1960 körül itt is megkezdődött a téesz-szervezés. Jöttek az agitátorok és leültek a konyhában. (Egy későbbi kollégámnak is kiadták: menjen és győzködje az alsóvárosi parasztokat.) Apám megmondta nekik: „Tudom, ki küldte magukat. Dolgom van; megyek, nem foglalkozok magukkal. Öt évet dolgoztam ingyér a kommunistáknak! Az elég volt.” (Apám ott volt a Don-kanyarban; szakaszvezető felderítő huszár. Egy karcolás nélkül megúszta! Negyvennégy őszén Csepelen esett fogságba, onnan vitték Szibériába. Nem tudom már, merre raboskodott. Kolhozban meg építkezésen dolgoztatták, együtt az orosz civilekkel. Azok se agyon erőltették meg magukat. A következő történetet többször elmeséltettem vele: egyszer egy hatalmas területen legalább ezer hadifogoly vetette a krumplit. Kimérték a sortávolságot: 75 centi, kihúzták… este jött a nacsalnyik. Leölezte a teljesítményt és kevésnek találta. Másnapra apámék kitalálták és úgy is csinálták: ameddig el tudták dobni a vetőkrumplit, elszórták. „Mire kikel, ha kikel, úgyse leszünk már itt!” Jól beletaposták a földbe. Este jött újra a nacsalnyik, lemérte. „Most jó!”

Apámnak feltűnt, hogy az építkezéseken, ahol dolgozott, az építésvezetők német hadifoglyok voltak. Amikor dél lett, akkor lehetett a civileknek a raktárból élelmet vételezni, amit este hazavihettek. Apám ’49-ben jött haza negyvenkét kilósan.  Szentgálon folytatta a gazdálkodást.

Nagyon haragudott a kommunistákra. Mindig mondta: „Fiam, ha kommunistát veszel el, a küszöbödet se lépem át!” (Itt a műhelyben mindig szól a rádió a háttérben, hallgatom. Mit csináltak azok, jóságos Úristen! Még egymással is! Hogy ennyire megúszták, hogy nem lettek elszámoltatva, ez nem tetszik. A vérbírák még éltek a ’90-es évek derekán! )

A téesz-szervezők addig jártak a nyakunkra, hogy a nagyszüleim végül beléptek.  A dunaerdei és a paskumi föld „elment.” Apám kitartott. Háztájiként megmaradt a szőlő: Gesztenyés, Cinka, Faluhely.

Ő Zombán mindenkit jól ismert. Több barátja vezetőségi tag volt a téeszben, brigádvezetői szinten is. Ők suba alatt segítettek neki kombájnozással, a cséplőgépezésnél. Ahogy puhult a helyzet, a közös szürübe tudott takarodni.

Az is előfordult: learattunk, kepékbe volt összerakva a gabona. Közben kombájnoztak a szomszédban, a „téesz földjén.” Amikor mindenki elment haza, visszajött a kombájnos és a szüleim éjjel bedobálták az álló kombájn vágóasztalába a kévéket. Utána a földünk szélén leterített ponyvára leürítették a kicsépelt gabonát. Onnan pedig szüleim zsákokba merték.

A termést föletették az állatokkal, azokat pedig megvette – a maszekoktól is – az állatforgalmi. A borra meg leszerződtek a Borforgalmival.

Én nem dolgoztam bele magam a gazdálkodásba. Apám nagyon szerette a lovakat, huszár volt ugye. Én meg féltem tőlük. A ló elől harap, hátul rúg! Ez nagy bánata volt.

30-40 disznót, 1-2 bikát tartott; tehenünk is volt, a tejet én hordtam házhoz: orvosoknak, ügyvédeknek, amikor már nagyobbacska lettem.

’72-ben apám nagyon lerobbant. Addig mindent ő csinált a kombájnozáson és a cséplésen kívül. Akkor eladta a lovakat

’77-ben megnősültem, anyám, (hogy meglegyen a tíz év munkaviszonya a nyugdíj miatt) először a Zöldérthez ment dolgozni, aztán apám hívta a Vízműhöz, ott lett tálaló. A nyugdíjas kort azonban nem érte meg.

Apámnak is ugyanazért kellett munkába állni. Olyan helyet választott, ahol nem kellett ott lenni minden nap: a Vízműnél lett gépkelező. 24 óra szolgálat, 72 óra szabad. A szennyvízszivattyúkkal foglalkozott. Amikor reggelre lejárt a munkaidő (éjszaka aludni is lehetett!) mehetett gazdálkodni.

Ő sem érte meg a nyugdíjat. Szibériában a mínusz harminc fokban szerzett valamilyen betegséget, ami élete végéig elkísérte. ’80-ban halt meg.

Lakatos a szakmám. Leérettségiztem, elvégeztem a technikumot. 48 év munkaviszonyom van, dolgoztam a KPM-nél, a Tejiparinál, a Városgazdálkodásnál. ’88-ban vásároltam egy leselejtezett traktort. Helyrehoztam, levizsgáztattam. A MÉH-telepen vettem ekét. A téeszek megszűnése után volt ott minden: jó ekék, permetezők… a kultivátort is ott vettem. Följavítottam a gépeket, ma is azokat használom. Azóta mindenünk van, ami szükséges.

A fiam hivatásos katona, Medinán dolgozik, nagyon szeret traktorozni. Megbeszéljük a költségeket; kapom a földalapú támogatást, mint őstermelő. Mindent összerakunk. A nyereség egy részt visszaforgatjuk, a többit megfelezzük. Napraforgót vetettünk, kukoricát, gabonát. Amikor mindenki menekült a földtől, én nem pocsékoltam el: a zombai téesszel műveltettem. Kiadtam bérbe ’90-ig.  Apám révén ismertek ott. A Janinak a fia vagyok. A kukoricát megekézték, ha kellett, vegyszereztek.

Amikor lett traktorom, visszavettem. A termést máig a téesznek vagy a Sygnusnak adom el.

20-25 tonna kukorica mindig szokott lenni. 7-800 ezer a befektetés, úgy 300-at szoktunk nyerni rajta.

Az én szüleim, nagyszüleim mélyen vallásosak voltak. Megtartották a keresztény ünnepeket. A háború előtt a katolikus egyházban volt színjátszókör, legényegylet, alsóvárosi, felsővárosi olvasókör… Engem is úgy neveltek. Minden vasárnap megyünk a templomba, a két unokám is.

A nagyszülők nagy becsben tartották a földet. Nekik az életet jelentette. Az én korosztályom tagjai már nem kapaszkodtak a föld után. A szülők azzal riogatták a gyerekeiket, ha nem tanultak: „Mehettek majd kapálni a téeszbe!”

A mostan fiatalok között csoda, ha egy-kettő gazdálkodik. Többségüket egyáltalán nem érdekli, lesz-e anyaföldünk.

 

 

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.