GUTAI ISTVÁN ÍRÁSA

(Részlet a Kocsikerék a nyakcsigolyánál című készülő szociográfiából)

 

DJ Bachusz

(Bahusz László Szekszárd, 1954)

 

Azt szoktam mondani: apám sváb (Bachusz Ádám), anyám Németh (Anna). Nagyszüleim mindkét ágon földdel foglalkoztak, abból éltek. Anyai nagyapámat Németh Józsefnek, nagyanyámat Reizinger Annának hívták. Apai nagyapám neve Bachusz Ádám, nagyanyámé Csötönyi Erzsébet. Az anyai ág szekszárdi, az apai szálkai. Németh öregapám meglehetősen bohém természetű volt, el is váltak.

Ő lett téesz-tag. Az agitátor, aki rendőr-főhadnagy volt, azzal fenyegetőzött, hogy édesanyámat kidobatja az állásából, ha nem lépnek be a téeszbe. (Anyám a rendőrségen takarított. Úgy 15-20 irodája volt. Egész télen minden áldott este mentem segíteni neki. A salakozás, hamuzás volt az én dolgom; máig az orromban érzem azt a szagot, aztán bevödröztem a meredek pincéből a tojásszenet.)

Nagyapám írt alá; talán elég volt nekik egy a családból. Nem tudom. Azt sem tudom, kaptak-e csereingatlant a bevitt földekért.

Bachusz papának Csatáron, Törökszigeten, Malomtagban, Gulyásréten, Bodzásban, Palánkon voltak földjei. Édesapámtól úgy tudom, hogy ez mind a Csötönyi mama öröksége volt. Módosak lehettek.

Kiskoromat a Remete utca környékén töltöttem; itt többnyire gazdálkodók laktak; gyerekkori játszópajtásaim közül szerintem senki se folytatta a gazdálkodást, a legtöbb ment ipari tanulónak.

Bachusz nagyapám haláláig a Kerékhegyen lakott. Náluk voltam nyaranta, de télen is sokat.  Az óvodában mindig megbetegedtem, Kivettek a szüleim. Nagyapámékkal lovaskocsival jártam napról napra; fújt a szél, esett az eső, akkor semmi bajom nem lett. Lovat vezettem, amikor ekéztük a kukoricát… más munkákban is részt vettem. A Gemencbe is jártunk, ott volt kaszálója, gyerekként nekem tetszett az erdő.

Egyszer beszélgetés közben megkérdezte? „Mi leszel, gyerek?” Mondtam, hogy majd erdész. De engem valahogy nem fogott meg a gazdálkodás. Inkább a motorok felé fordultam.

’68-ban fölvettek autószerelő tanulónak a vasipariba, ’71-ig voltam inas. ’83-ig ott dolgoztam. Közben én lettem a KISZ-titkár. Lehet, hogy előtte kemény volt a KISZ, ezt nem vitatom. De a mi időnkben kikapcsolódás és szórakozás volt az egész. Évente háromszor jártunk vezetőképző táborba Domboriba. Életem legszebb időszaka volt! Nem kell fényezni!

Az akkori párttitkár nem akarta engedni, hogy templomban esküdjek. Megmondtam neki: anyósom finanszírozza a lakodalmat, akkor az esküvő templomban lesz! (Pécsen, a dzsámiban kötöttünk házasságot.)

A párttitkár a változás után presbiter lett. Két-három éve betévedt a boltba, akkor megkérdeztem tőle: „Jani bátyám, hogy van ez?” (Nem rosszallóan kérdeztem, csupán eszembe jutott.) „Lacikám! Jó boraik vannak… jó pörkölteket eszünk… jó a társaság…” Semmi bajom a papokkal, a békés egymás mellett élés híve vagyok; a mamival Húsvétkor elmentem a templomba, meg az éjféli misére is, de az egy kicsit necces nekem, hogy egy olyan meggyőződésű embert, aki a városi pártbizottság tagja volt, befogad a református (vagy bármelyik) egyház. Mikor ki van a spiccen, odadörgölődzöm? Ez érdekes. Persze ma is vannak ilyen emberek.

Később átvett bennünket az AFIT. Együtt dolgoztunk apámmal ott is, meg a vasiparinál is. Apám szervizmunkákkal foglalkozott; olajcserével, kisebb javításokkal, zsírzással… Ezt folytatta később a megyei tanács műhelyében is. A vasipariban két oklevelet kapott, az AFIT-nál, a tanácsnál egyet-egyet. Máig büszke ezekre az elismerésekre. Olykor egy kis pénzjutalmat is kapott, meg május 1-jén felolvasták a nevét, amikor felvonultunk.

Apám nem volt rest soha életében. Az volt a híre a környéken, hogy a szőleje ki van porszívózva. Ott egy száraz fűszál se lehetett! Szegény anyámmal, amíg ő is bírta magát, munka mellett, 30 évig művelték a szőlőt. Minden nap azt túrták. Az volt az életük. Az oszlopállítástól kezdve sokmindenben segítettem apámnak; de csak segítettem: ő volt a gazda!

(Ami maradt, azt odaajándékozta a fiamnak. Ő meg kivágatta a szőlőt!)

Ahogy mosták a kocsik alját, az aknában összegyűlt, lerakódott az iszap. A papa reggel 3 órakor képes volt bemenni és 6 órára kilapátolta!

Imádtam az autószerelést; éltem-haltam az autókért, itthon is dolgoztam, csak közbe jött a diszkózás.

Volt egy barátom, a Herczeg Pisti, ő akkor mát diszkózott. Az öreg Moszkvicsát én javítgattam. Már nem tudom pontosan mikor, lebetegedett a jegyszedője. Megkért, hogy segítsek rajta: menjek el vele jegyet szedni, pakolni.

Elkezdtem járogatni vele. Először valahol az Alföldön, talán Soltvadkerten voltunk. Egyszer több bulit vállalt, mint amennyibe el tudott volna menni. Újra megkért: „Menj, csináld te!”

Később Törökbálintra, KISZ-táborokba; lefelé a máriagyűdi borozóig (talán Bóly volt a legmesszebb); Hajósra is elmentem – hogy másik irányt is mondjak. Akkor már egyedül. Egyik barátom kint dolgozott Németországban, persze akkor még az NDK-ban. Én költöztettem haza. Ott vettem egy rádiót erősítővel; kazettás magnó is volt benne, meg egy pici mikrofont. Két „bábszínházas” hangfalat hozzá. Pici volt és csendes, a teljesítménye is hasonló.

A legelső bulimat ezzel a kis  cuccal – soha nem felejtem el – a gerjeni művházban csináltam, karácsonykor.

Az AFIT-ot ’83-ban hagytam ott. Nem tudtam összeegyeztetni az ottani munkámat a diszkózással. Két műszakban dolgoztunk; megtörtént bizony, amikor elaludtam. Előfordult az is, hogy a műszakvezető húzott ki a kocsi alól az aláfekvőn. Főorvosok, ügyvédek… rengeteg jó kuncsaftom volt pedig, akik akárkire nem bízták az autójukat.

’83-ban az utolsó fizetésem 3600 forint volt. Ha összejött egy jobb diszkó, annyit egy este megkerestem! Le is vizsgáztam az OSZK-nál. [Országos Szórakoztatózenei Központ]

Most már másról szól a diszkó. Akkor örültek – főleg, amikor elkezdtem videózni – ha megnézhettek egy Bruce Lee-filmet, vagy akár egy rajzfilmet is.

’73-ban nősültem, ’76-ban született a fiam; akkor ebből éltünk.

A vége felé már egy szombaton négy helyre is beszereltem: délelőtt az NB I-es kosarasoknak volt meccsük; én hangosítottam, szünetben zene, előtte valami duma… akkor még nem voltak pompom-lányok. Délután 3 órától talán 6-ig tini-diszkó az úttörőházban. (Akkor még fénylett az úttörőház!) Ott volt 300-400 gyerek. 8 órára mentem az előhegyi presszóba; menő hely volt az akkor Szekszárdon. Ott voltam fél 11-ig; tovább nem lehetett. Manapság még el sem kezdődnek akkor a bulik. Éjfélre még elmentem Nagymányokra, a Fészek fogadóba. Hajnali 4-ig.

Sokan nem hiszik el: Szekszárdon harminchárom helyen diszkóztam! A szocializmusban még arra is volt gondjuk az akkori illetékeseknek, hogy a munkásgyerek jól érezze magát, hogy még jobban kötődjön a munkahelyéhez. Volt klubja a vasiparinak, a Mezőgépnek, a városgazdálkodásnak, a bőrdíszműnek, a vízműnek… hirtelen ezek jutnak eszembe. Akkor nem kallódtak úgy a gyerekek, mint most.

Pesten összejöttem egy diszkóssal. (Hetente, kéthetente mentem Pestre. Akkor jártam áruért is a boltnak.) Ő Németországból „hordta be” a legújabb számokat – akkor még ismeretlen volt a számítógépes letöltés – én pedig még melegen kaptam meg tőle. Fizetni kellett természetesen érte. Itt mindenért fizetni kellett!

Abban az időben a Boney M, a Queen, a Saragoss Band volt a menő zenekar, a szólisták közül pedig Falco, Divine, Eddy Grant.

Aztán elkezdtünk videózni. Ahogy már mondtam: 3600 forint volt a havi autószerelői fizetésem. Azért, hogy a videodiszkózást engedjék, az OSZK-tól kazettát kellet bérelnem, darabonként írd és mondd 2000 forintért. Ez lehetett egy rockzenekar koncertje, vagy rajzfilm. Bele voltunk ebbe kényszerítve, mert aki nem csinált videodiszkót, oda nem mentek a fiatalok.

Közben folytak a nagy razziák. Hozzám is többször kijöttek. Megnézték, mit vetítek. Nem ám az OSZK ellenőrizte, hanem a rendőrség ifjúságvédelmi nyomozói!

Egy érdekes történetet elmesélek: egyszer be kellett vinnem az összes kazettámat a rendőrségre. Ott már a plafonig értek egy szobában a kazetták. Megnézték az én repertoáromat is. Pörgették, nézték, pörgették… Az egyik klipben valamelyik zenésznek vagy énekesnek (már nem tudom) bele volt nyírva a hajába egy villám. Ami ma ugye… de akkor! „Ezt a klipet mostantól ne vetítsd!” mondta a nyomozó. „Mert?” Hüledeztem. „Ha ezt levetíted, holnaptól ezt a frizurát hordja mindenki.” „Ne hülyéskedj! (Tegeződtünk különben.) Ti is megnéztétek. Akkor holnaptól  ti is belenyírattok a hajatokba   egy villámot?” „Hát az más. Visszaadjuk a kazettát, de ezt soha nem vetítheted le!”

Volt olyan falu, ahol idősebb bácsikák csak azért vették meg a belépőt, hogy ezeket a filmeket lássák. (Akkor itt mik mentek a tévében?)

Az elején elkezdtem egy filmet, ha a vége felé járt, akkor betettem egy másikat, egy jó résznél azt is abbahagytam. Beikszeltem, hol hagytam abba és kihirdettem: „Jövő héten innen folytatjuk!” (A tévében is tudják, mikor kell megszakítani a filmet a reklámok kedvéért. Csakhogy én ezt már akkor csináltam!)

Szerdánként a Garay Táncosban diszkóztam; Molnár Csilla, a szépségkirálynő is vendégem volt egyszer. (A magyarországi előtt Bécsben is volt szépségverseny, amit Csilla szintén megnyert. De arról nem írtak akkor az újságok. Hozott egy kazettát is erről, amit bemutattunk. Ő ott akkor a „kérdezz-felelek” közben elmesélte. )

Szegény Kesjár Csaba, az autóversenyző is járt a Garay Táncosban, meg hát az akkori krémből sokan. Flipper Öcsi egy medinai italboltban volt velem. Bele kellett tenni egy kis lóvét őket elhozni.

Abban az időben a Gemenc bárban játszott a Pannon trió. (Utána visszamentek Pestre, azt hiszem, a Casanova bárba vagy a Víg matrózba. A zenekar vezetője, Sólya István meghívott: „Gyere, egy olyan hangú gyereket mutatok, hogy eláll tőle a szavad!” Elmentem; életemben ott láttam és hallottam először Zámbó Jimmyt. (Akkor a trió tagja volt.) Valóban leesett az állam; olyan hangot, mint az övé, addig nem hallottam. Töltötte nekem a sört, aztán mekkora ember lett!

Balhé volt mindig, hogy nem érek be pontosan a munkahelyemre, meg elalszom az autó alatt, meg hát kivoltam, mint a liba. Volt olyan, hogy a hét öt napján mentem. Az nagyon kemény volt ám!

Egyszer spontán kinyitottam a Népújságot és olvastam: kiadó egy ajándéküzlet. Odamentem, beszéltem a tulajdonos hölggyel: árult porcelánt, bugyit, sokminden mást. Volt valamennyi horgászcucc is. Nálam letisztult: maradt a horgászcucc.

Akkor még meg lehetett belőle élni. Most már nagyon karcsú a bevétel. Több horgászbolt nyílt, de az nem lenne baj. Hanem borzalmasan kevés az emberek zsebében a garas. A horgászfelszerelés nem létszükséglet. Sokan bejönnek, nézelődnek, válogatnak. Van, aki szégyelli megmondani, hogy nincs pénze, mások meg is mondják. „Lacikám, nagyon szeretném elvinni ezt az ötezer forintos orsót, de nem futja rá.” Van, aki a 45 forintos csonti árából 5 forint engedményt kér.

Itt tartunk! Nyugodtan meg merem mondani: a dohányboltosokat kivéve minden kiskereskedő a túlélésért küzd. Még egy évet ki kellene húznom valahogy, akkor talán el tudok menni nyugdíjba. (Ha addig ki nem tolják a határidőt.) Utána is kénytelenek leszek a boltot folytatni; eladni reménytelen. Ki vesz mostanában boltot?

A fiam Németországban dolgozik; először postás volt, most toi-toi wécéket hord ide-oda teherautóval. Papi egyedül él három cicával. Megfőz két-három napra előre; minden nap együtt ebédelünk, utána elmosogatok, beszélgetünk, csöpögtetek a szemébe. Elviszem, ahova kell; sajnos, a lába már gyenge. Megjavítom a házban és a ház körül, ha valami elromlik. Megigazítom a cserepet, a plafont, ha leszakad belőle egy darab.  Ki csinálja? Egyszem fia vagyok!

Minden tiszteletem az őseimé, hogy olyan körülmények között is helytálltak a családjukért és emberek maradtak!

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.