GUTAI ISTVÁN ÍRÁSA

„… CSAK PARASZT NE!”

(Nagy Zoltán Szekszárd, 1952.)

(Részlet a Kocsikerék a nyakcsigolyánál című készülő szociográfiából)

 

Apai, anyai ágon is – már nagyon régóta – szekszárdi a családunk. Pontosan nem tudom, őseim mekkora földön gazdálkodtak. Akkoriban inkább holdban számoltak, úgy nagyjából 5-6 hektár lehetett.

A téesz-szervezéskor jött három-négy ember, közülük egy vagy kettő elmondta a mondókáját, aztán volt, amelyik még egy kicsit érvelgetett is a közös gazdaság mellett.

Az összes közalkalmazott (orvosok, tanácsi dolgozók…) be volt szervezve: el kellett nekik menni agitálni. Az idegosztályon dolgozó főorvos úrra emlékszem, más orvosokra is. Ezek – az úgymond művelt – emberek elmondták, amit el kellett mondani nekik, aztán kalapot emeltek és mentek tovább. Itt különösképpen nem erőszakoskodtak. Szekszárdon nem volt keménykedés. Én gyerek voltam akkor. Nagyszüleim, szüleim nagyon óvatosan beszéltek erről. Az ’50-es évek megkeményítették és óvatossá tették őket. Azt mondták: „még a falnak is füle van!”

Nagyon óvatosan nyilatkoztak az agitálóknak is, nehogy olyat mondjanak, amiből esetleg bajuk származott volna. Bizonyára voltak azok között olyanok is, akik továbbadták volna a hallott információkat.

Édesapám úgy határozott a nagybátyámmal, hogy nem lépnek be. Apai nagyapám se állt be. Nyilván volt bennük egy kis félelem; hogyan, miként lesz, hogy’ oldódik meg az életük… nem volt egyszerű, de megoldódott minden.

A közeli földek, amelyek az őcsényi határban, Ebesen voltak, a téeszéi lettek.

Azok a gazdák, akik nem léptek be, messzebb kaptak földet cserébe. Apám például Ózsákon, ami durván 12 kilométerre van Szekszárdtól. (A család az Alsóvárosban lakott.) Lovaskocsival két és fél óra volt az út oda, két és fél óra vissza. Ha terüvel jöttek a lovak, egy kicsit tovább tartott.

Apám legmesszebbre eső földje a decsi alföldön volt, 24 kilométerre, elég közel már Pörbölyhöz. Széles földes utak vezettek arra; négy-öt óra alatt lehetett odaérni! A földek azonban nem voltak rosszak.

A decsi szállásokon akkor még éltek emberek. Apám megismerkedett ott egy-kettővel, és ha hosszabb ideig tartó munkája volt: szántás vagy trágyázás, Szíjjártó bácsiéknál aludt.

Búzát, kukoricát termeltek, amit az állatokkal meg lehetet etetni, illetve el lehetet adni. Apámnak három segítsége volt: egyik főállása mellett segített, a másik már nyugdíjas volt és egy alacsony, nagyos szívós ember; nem tudom, honnan szorult bele annyi energia. Napszámost csak azokhoz a munkákhoz vett fel apám, amiket hamar el kellett végezni: például a kukoricakapálást.

(Az ózsáki terület még megvan; a decsalföldit eladtuk. Most már úgy gondolom, nem kellett volna. Nem sejtettük, hogy a rendszerváltás be fog következni.)

Szüretelni a rokonok segítettek egymásnak. (Szekszárdon a szüret a ’60-as, ’70-es években lovaskocsikkal zajlott. Csatár felé tengelyig érő sár volt esős őszökön.)

Szüleim még jártak a malomba cserélni. Vitték a gabonát és hozták a lisztet. Édesanyám belerakta a három kenyérre valót a veknis kosárba, kenyeres ruhával letakarta és reggel vittük Baka pékhez a Béri Balog Ádám utcába. Emlékszem, ahogy húzta ki az izzó rőzsét a kemencéből és tette be a kenyereket. A kicsit elnyújtott tésztát pomposnak neveztük; megvártuk, amíg kisül és meg lehetett enni.

Édesanyám elment a tervezővállalathoz takarítani, hogy meglegyen a tíz éve a nyugdíjhoz. Később meg lehetett venni a nyugdíjat. (Ezt ma már nem lehet.) Apám befizetett előre körülbelül százezer forintot. Nyolcvanegy éves volt, amikor meghalt, bőven visszakapta.

A reggeli busszal elmentek Ózsákra kukoricát szedni, édesanyám a félkettessel jött vissza, hogy négyre odaérjen a munkahelyére. Ott este nyolcig dolgozott. Sokszor, amikor a szőlőből este hazaért, akkor állt neki főzni. (A mai fiataloknak se egyszerű a helyzetük, de az övék se volt az.)

Gyerekkoromban az egyszerűbb munkákban én is részt vettem. Aratáskor kötelet terítettem, takarodáskor, amikor a szürübe hordták a gabonát, is segítettem, aztán cséplésnél.

(A ’60-as években még bőven csépeltek.) Később, amikor már lazult egy kicsit a dolog, az egyéni gazdák gabonáját is kicsépelték a téesz kombájnjai. Segítettem a szüleimnek a szőlőben is.

Nem emlékszem arra, hogy abból: ki a téesz-tag és ki az egyéni, különösebb probléma adódott volna. Figyelték ugyan egymást az emberek, de azt gondolom utólag: az se járt rosszul, aki beállt a téeszbe és az se, aki nem.

A ’80-as évek elején megengedték a magángazdáknak is, hogy vásárolhassanak traktort 25 lóerőig. (Addig azt nem lehetett.) Addig is tartottak az emberek MTZ-t, ezt, azt; a téeszektől megvették és használták is, ahol nem voltak annyira szem előtt.

Apám addig is megoldotta gépekkel a szántást: fogadott valakit, hogy ne kelljen neki az eke után ballagni. Nagyon jól jött neki a traktor. Nyolcvankettőben egy T 25-ös 25 lóerős szovjet gyártmányú traktort vásároltunk. Nagymotorhoz megvolt a jogosítványa, lassú járművet azzal vezethetett, így külön nem kellett levizsgáznia. Én tanítottam meg a traktort vezetni, jó néven vette.   Fél óra alatt haza tudott vele érni.

             Apám nagyon szerette a lovakat. Különösen egy Madár nevűt, amelyik vezetés nélkül elment a kukoricasoron ekézés közben vagy Decs-Alföld szálláson önállóan befordult a dűlőútra. Madár otthon pusztult el. Apám megvetette azokat az embereket, akik ütötték, verték a lovaikat.  Nyolcvanháromban eladta Madár utódját, de ahhoz már alig volt kötődése.

Magamban nem feszegettem, nem feszegetem, hogy mi lett a parasztsággal. Adtak itt egyszer ugye a szegénységnek földet, de nem boldogult vele; akkor visszavették. Én láttam, hogy apám korosztálya meg a tőle egy kicsit fiatalabb – úgymond jómódú – gazdálkodó családok gyerekei már nem a földdel akartak boldogulni. A szülők nem érezték biztosnak azt a jövőt. Az ember a gyerekének mindig jobbat szeretne. Sok szülő mondta a gyerekének: „Minden legyél, csak paraszt ne!”

Legnépszerűbb a gépkocsivezetés lett. Mindenki, aki csak tudott, jogosítványt szerzett, aztán különböző helyeken, a Volán elődjénél az AKÖV-nél, a földműves szövetkezetnél helyezkedett el, hivatali sofőr lett. A szőlő megmaradt, azt munka mellett, után művelték. Abból plusz jövedelme származott a családnak. A téesz-tag is tudta a saját szőlőjét munkálni. Én sem akartam folytatni a gazdálkodást. A szülői indíttatás se volt olyan. Nagyon érdekelt a technika, az autók.

Az a rendszer – legalábbis ezen a környéken – adott valamilyen szintű szabadságot: tudott a nép gyarapodni. Abból épültek az első harkányi nyaralók, abból lett az első Skoda Octavia…

Letették kettőkor vagy négykor a munkát, abbahagyták a sofőrködést, utána mentek permetezni, vakarni, gyomlálni…

Én az autójavítás irányába mozdultam el. Harminckét évig voltam alkalmazott az Autóklubnál. Jó helyem volt, szerettem a munkámat. Először autószerelő, majd műszakitanusítvány-adó, aztán műszaki állomásvezető, majd vizsgabiztos lettem.  Először létre hoztunk egy kis alkatrészboltot; az Autóklub adott ki szerelőállásokat. Aztán lassan, lassan… onnan lépett tovább a fiam ide. Amikor nyugdíjas lettem, ide jöttem, azóta itt dolgozom.

Mi sajnos nem tudtunk olyan nagyot ugrani, hogy saját és ekkora műhelyünk legyen. Béreljük; nagyobb a hely, jobbak a körülmények.

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.