SZŐCS ZOLTÁN ÍRÁSAI

(részletek a szerző Bölcs Agon feljegyzései című kiadás előtt álló kötetéből)

 

 

 MENEKÜLÉS AZ ÉLETBE

 

Jól ismert kép, száz variációban láthattuk már könyvekben, galériákban, filmekben, templomok freskóin: menekülés Egyiptomba. A Szent Család sietve, félve, hangtalanul és nyomtalanul menekül Júdeából az őket kereső katonák elől. Az aggódó József vezeti a szamarat, melynek hátán Mária ül, kezében a bebugyolált csecsemő – ó, csak fel ne sírjon, el ne árulja osonásukat! A gyermekével menekülő, az életükért remegő anya valójában az emberiség történetének legősibb, legmélyebb, egyben leggyakoribb paradigmája az ókortól napjainkig. Jézus születésének történetére ugyanúgy rányomja bélyegét ez a kép, mint ahogy rányomódott a kisgyermekével együtt raboskodó  Perpétua sorsára, akit 203-ban, kereszténysége miatt oroszlánok elé vetettek a szórakozni vágyó karthágói plebsz előtt; és mint ahogyan rányomódott a középkor véres harcaira, beszűkült tudatú sorsaira, de még a tudományára oly büszke XX. századra is.

A helyszín, a nevek, a körülmények mindig mások, de az alaphelyzet ugyanaz: az alighogy világra jött, teljesen kiszolgáltatott, védtelen csecsemő és a nála alig valamivel védekezőképesebb anyja, az életet adó fiatal nő a kétségbeesés legvégső határaiig eljutva, kalapáló szívvel, zihálva fut, menekül, szegényes rongyokba csavart gyermekét szorosan szorítva magához. Függetlenül attól, hogy sikerül-e menekülésük, vagy mindketten ott vesznek, ez a kép az emberiség jóvátehetetlen szégyene, és valahol ama bizonyos – gyakorta kételkedve fogadott – bűnös és romlott mivoltunk nyilvánvaló bizonyítéka. A világ, ahelyett, hogy mosolyogva és szeretettel üdvözölné az újszülöttet – miképpen az mosolyog rá -, közömbös szívvel, ilyen-olyan indokkal bármikor kész megölni őt is, miként anyját. És itt most nem a „miért?” a lényeg, mert bármi is legyen rá a válasz, az eleve elfogadhatatlan, hanem a „milyen?”. Az a fő kérdés, hogy milyen világ ez a mi világunk, hogyan lehet ennyire kegyetlen és közömbös mások iránt? Hiszen mindenkit, aki itt van, anya szült, anyja szoptatta, anyja nevelte fel, azért lehet itt egyáltalán. Hogy fordulhat elő, hogy ennek ellenére sem tartja tiszteletre méltónak a születést, az anyaságot magát, és képes fegyverrel utána rohanni a menekülőknek?

2016 tavaszán egy tajvani ásatáson, Tajcsung város térségében a régészek felfedeztek egy 4800 éves sírt, amelyben egy fiatal nő megkövült holtteste van, amint kezében tartja csecsemőjének apró, ugyancsak megkövült holttestét. A feltárást végző régészek vezetője később elmondta: „Amikor feltártuk, az összes régész és a kutatócsoport valamennyi tagja megdöbbent, mert az anya a kezében tartott gyermekére néz.”  4800 éve nézi a gyermekét, így halt meg, karjaiban tartja, védelmezi a világ gonoszságai elől. Vajon miért, miféle érdekek, kik által kellett elpusztulniuk és vajon milyen örömei lehetettek e neki jutott rövid idő alatt a gyermekének, aki az életét igen hamar, de legalább az anyját nem vesztette el soha. Bölcs Agón nézi a fotót a két megkövült holttestről, az életen, sőt a síron túl is tartó anyaság ötévezredes dokumentumát, és ezek a blaszfémiát némileg súroló, de mert keresztényileg, igaz, hát vállalható szavak jutnak eszébe: itt nyugszik a Madonna a gyermekkel.

Amikor egy nő áldott állapotba kerül, amikor először érzi, hogy megmozdul valami – pontosabban valaki  – a hasában, vagy ahogy ő mondja: a szíve alatt, nemcsak mérhetetlen öröm és áldás az, amit érez, de magzatával együtt növekszik a félelme is. Fél attól, hogy mi lesz, hogy képes lesz-e arra, hogy megvédje gyermekét a világ evidens gonoszságaitól, irígy, önző követelőzéseitől, az éhezéstől, a fázástól, hogy talál-e biztonságos zugot magának és a kicsinek a fenyegetően közeledő jövőben. Az a furcsa, pánikszerű félelem, amit a terhes nő magzata mellett önmagában hordoz, majd amit a gyermekkel együtt világra is szül, hogy aztán együtt növekedjenek, nagyon érthető és jogos következménye teremtményi mivoltunknak.

Keresztény hitünk ontológiai alapvetései, a Teremtőről és a teremtésről szóló tanítás nem hagy kétséget affelől, hogy a világon minden, de minden – ég, föld, tűz, víz, növények állatok, hegyek, tengerek, elemek, tér és idő -, egyként Isten alkotása, az ő akaratából és az ő elképzelései szerint lett és működik a világ. Ez a fajta teremtői determinizmus nekünk embereknek megkönnyíti a létet: nem a mi feladatunk, nem a mi gondunk a világ fenntartása, nekünk csupán tudomásul venni kell a törvényeket, betartani őket és élni – igaz, nem áldozat hozatal nélkül – Isten törvényei szerint. Ez a fajta teremtményi lét valahol mindvégig hordoz magában egy el nem múló infantilizmust, mivel az ember soha nem válhat annyira felnőtté, hogy Isten teremtőtársaként beleszólhasson a világ menetébe. Ez alól némi kivételt az a léthelyzet adhat, amikor szülővé válik és valóságosan is az ő egyedüli felelőssége, az ő gondja lesz gyermekének felnevelése. Isten ezt rábízza személy szerint. Itt és most találkozik először ezzel a roppant nagy, ijesztően nagy felelőséggel járó kihívással. Innen az anyai pánik, amely már a szülés előtt elkezdődik és jellemzően a halálig tart.

Logikus, könnyen áttekinthető és felmérhető helyzet, de akkor mégis, miért, hogy századok és ezredek óta legvisszatérőbb jelenete az egyetemes életfilmnek, amint „az életet adó fiatal nő a kétségbeesés legvégső határaiig eljutva, kalapáló szívvel, zihálva fut, menekül, szegényes rongyokba csavart gyermekét szorosan szorítva magához.” Lehet, hogy nem is volt olyan nagy, romantikus költői túlzás Vörösmarty víziója, és tényleg sárkányfog-vetemény az ember? Baader írja egy helyütt, hogy ma már azért nem tudjuk, hogy mi lehetett az ősbűn, mert már nem tudnánk elkövetni sem. Bölcs Agón beleremeg: ha a csecsemőjével menekülő édesanyát üldöző katona csupán csak holmi maradéka az egykori, de már javarészt elmúlt ősbűnnek, akkor milyenek lehettünk egykoron?

Adja az Úr, hogy sose kelljen ezt megtudnunk többé.

 

 

ISTEN VOLTAM, KOLDUS LETTEM

 

Bölcs Agón szellemi életének nem elhanyagolható részét teszik ki azok a Párizs-szikrák, miket életének második felében összegyűjtött. Ugyanis a gondolkodó, az alkotó magyar ember immár több évszázada súlyos világnézeti hiánybetegségekben szenved, mikre – Batsányi figyelmeztetése óta – egyetemes panáceaként hat a francia főváros. Nem csalás, nem önámítás: Bölcs Agón gondolatiságában is meghatározó és elrendező erővé lett később mindaz, amit Párizstól kapott. És mivel évek óta nem volt már ott, egyre jobban hiányzik neki. Mindig készül, tervezget egy „utolsó, búcsúutat” Párizsba, ami aztán – valamiféle gyalázatos, öregkori gyávaság okán – ezért vagy azért, mindig eltolódik. Az az igazság, hogy annyira leromlott az egészségi állapota, miközben ködösült egyre használhatatlanabbá a látása, hogy fél elindulni bárhova is. Leginkább otthon kuksol vagy száz méteres körzetben kóvályog az agyonismert utcák biztonságában.

Pedig Párizs repertoárja időközben ki is bővült számára: míg kezdetben csak más magyarok életének nyomai okán (Szabó Dezső, Ady, Liszt, Batsányi, Radnóti, Szomory, Márai stb.) volt különösen izgalmas és értékes szellemi kaland a párizsi séta, mára már saját ifjúságának ott felejtett, elszórt emlékeit és nyomait is őrzi Párizs, a világ legnagyobb emlékbankja. Na, kamatot azért nem fizet érte, de őrizni őrzi.

A harmincéves fiatalember még halhatatlan. Nem annyira, mint a hároméves, mivel az még nem is tud a halálról, de azért a harmincas is halhatatlan, mert tudni ugyan tud róla, de nem hiszi, hogy rá is vonatkoztatható. Első párizsi útjain Bölcs Agón még Isten volt: fiatal, erős és halhatatlan, aki elszánt programmal jött leltárba venni a holtak, az egykor voltak itteni nyomait. Mutathatott bármit a naptár, amikor ő Párizsban járt, akkor tavasz volt. Szinte pimasz pökhendiséggel lépte át az élet és a halál – amúgy láthatatlan, de a látható respektust azért megkövetelő – határvonalait. Az egyik percben még kávézott egy bisztróban, a másikban már a Pére-Lachaise temetőben kereste Abélard és Héloise sírját, amit alighogy megtalált, már rohant is ebédelni egy neki megfelelő étterembe. Később Pascal meghatóan szerény, márvány sírfelirata előtt találjuk őt a Panthéon mögötti vénséges templomban – ez szinte napi programjának része volt -, hogy aztán a rue Huchette zajos, mediterrán forgatagában elmerüljön az élet felületes, de oly csodás áramlásában. S mindez a legteljesebb harmóniában: az ezer éve porladó Abélard és Heloise néma sírja, a három évszázada halott Pascal márványtáblácskája és a rue Huchette csak a mostnak, a percnek élő, fékevesztett, zajos jókedve egy és ugyanazon élet két egymással tökéletesen összepasszoló, sőt, szét sem választható részeként jelent meg szemében. Többek között ezért is volt Isten akkoriban.

De hogyan lett koldus? Úgy, hogy egyre több gondot, görcsöt, problémát kezdett okozni neki a két világ – a bisztró és a temető, az utca és a templom, az élő és a holt terrénum – közötti ingázgatás. A kettő közötti határvonalat egyre feltűnőbbnek, némileg fenyegetőnek kezdte látni. A fölénye mára teljesen eltűnt és a hangsúly egyre inkább elfordult – még azt sem mondom, hogy félve, talán inkább kíváncsian és nyitottan – az élettől az élet utáni felé. Mindez az öregedés nyilvánvaló jele, mely állapot vitán felül hoz magával valamiféle megbölcsülést, de a jelek szerint ugyanakkor szemléletbeli szűküléssel is jár. Mert ha rá  szánja majd magát Bölcs Agón arra a bizonyos, lassan már legendássá patinásodó utolsó párizsi útra, az bizony már nem lesz az a régi szikra-gyűjtős kirándulás. Búcsú lesz, és nem erőteljes induló, hanem egyfajta gyászdallam fogja kísérni. Félek: Bölcs Agón ezen az utolsó látogatáson – kellő erő és motiváció híján – már fel sem keresi Abélard és Heloise sírját, viszont saját, harminc-negyven évvel ezelőtti lábnyomait annál inkább igyekszik megtalálni a Quartier Latin piszkos, szürke flaszterén. Többek között ezért lett koldus mostanra.

Nem tudom, rászánja-e magát végre Bölcs Agón, hogy elköszönjön egykori Párizsától. Ha igen, kívánjunk neki jó utat.

 

 

FOKOZATOS SZEDELŐDZKÖDÉS

 

A hovatovább lassan egy éve betegeskedő Bölcs Agón néhány napon át Márai – amúgy már rég végigolvasott – életművét lapozgatta, amikor a Sirályban szeme elé került ez a mondat: „Csodálatos rendje az élet valóságának, hogy a gyakorlatban minden egyszerűbb, a halál is, a háború is.” Megörült ennek a mondatnak, szinte felüdült tőle, mert e regénybeli szentencia teljes mértékben találkozott az ő valóságos, ám hasonlóan fenyegető létösvényen lépkedő tapasztalataival.

A világban uralkodó rend egyik eleme a fokozatosság, minek felismerése és tudata a leghatásosabb nyugtató. A Márai észlelte egyszerűség a fokozatosság következménye. Ha valaki rádöbben arra, hogy minden áldott napon csak egyetlen egy lépcsőfokkal kerül közelebb a végzetéhez, soha nem kettővel, főleg nem hárommal, az nagy mértékben növelheti biztonságérzetét. Hogy nem halhatatlan, az nyilvánvaló, miképpen az is, hála a fokozatosságnak, hogy a vég még odébb van. Hogy mennyivel, hogy sokkal vagy kevéssel, az lehet – egy erősen szubjektív – vita tárgya, de a mindenkori jelen és a vég között érzékelhető távolság, valamint a belőle következő moratórium puszta léte, sőt vélelmezése is roppant megnyugtató. Ugyanis átlagos körülmények között az élet vége nem úgy jön el, mint derült égből a villámcsapás, hanem egy – jellemzően nagyon is lassú – leépülési, gyengülési folyamat végpontjaként. Idős korban nem ritka, hogy az érintettek inkább már siettetnék ezen végpont elérését, semmint akadályozni akarnák.

Bölcs Agón még nem tart itt. Siettetni semmiképpen sem akarja, inkább fékezné, ha tudná, ennek a ködös, ijesztő, gyógyszer- és kórházszagú, jóindulatú, de alapvetően tehetetlen, közömbös és ezért nem feltétlenül őszinte, fehér – illetve újabban zöld – köpenyes világnak az ösvényén való sétafikálást. Nem egészen önkéntesen vállalt ösvényjárásának kiemelkedő eseménye volt a CT vizsgálat, noha a CT előtt is jócskán kijutott neki orvosi eseményekből. (Figyelem, fokozatosság!)  Rövid időn belül két alkalommal is feküdt kórházban, volt egy műtétje,  infúziók, vérvételek, szív és hasi ultrahangok, röntgen, gyomortükrözés, miegyéb, miket most itt nem volna ildomos részletezni. Aztán közölték vele: a CT elkerülhetetlen, mert az, mint egy vekni kenyeret, egy centis szeletekre vagdossa fel az élő Bölcs Agónt, akiben, ha bármiféle betegség, kór vagy rontás rejtőzködne, azt a CT nyakon csípné és lebuktatná. Kórház, infúzió-kúrák, talán még a műtét is nagyobb hullámverés nélkül múlt el az életében, de a CT nagyon zavarta. Félt tőle, egyrészt, mert klausztrofób és már a készülék puszta látványa is irritálta, másrészt, mert eddigi tapasztalatai szerint minden ismerőse, aki  CT vizsgálaton esett túl, néhány hónap elteltével halott lett. A modern képalkotó technika eme csúcsteljesítménye Bölcs Agón tudatában valami olyasmi volt, mint regisztráció a temetésre. Aztán túlesett rajta, egyszerűbben, mint hitte – (Márai mondata igazolódott) -, és bizony sok mindenről szó volt a kiértékelést követően, csak temetésről nem. A szövet-mintavétel szükségességéről viszont igen, de nem kell idegeskedni, a megduzzadt nyirokcsomóból teljesen fájdalommentesen metszik ki a szükséges szöveteket, és aztán legalább tíz nap az eredmény megszületése. (Fokozatosság!)

Orvos barátja – amúgy professzor, az akadémia tagja – különös gondot fordított a fokozatosságra, nehogy bombaként robbanjon be tudatába a valószínűsíthető laboreredmény: jóval annak elkészülte előtt prognosztálni kezdett egy bizonyos „egyáltalán nem agresszív” ráktípust, amely esetleg, netán-tán elképzelhető lehetne Bölcs Agón tüneteinek hátterében, ami persze egyáltalán nem biztos, mert meg kell várni a szövettani szakvéleményt. Aztán az is megszületett és százszázalékos mértékben alátámasztotta a baráti jóslatot, miáltal az inkább egy várható esemény bekövetkezésének, semmint Isten csapásának tűnt. Betegségének több neve is van – gyaníthatóan azért, mert mert találékony és több alváltozatban is létezik -, közülök legegyszerűbb a krónikus limfocitás leukémia megnevezés, melynek orvosi rövidítése: CLL.

Bölcs Agón eddigi életében úgy suhantak el az évtizedek –  nem is kevés -, hogy a világon semmit sem mondott neki ez a három betű, sohasem találkozott e mássalhangzótriásszal, de ha találkozik is, fogalma nem lett volna arról, hogy mit takar. Az elmúlt negyvennyolc órában viszont – immár a hivatalos orvosi dokumentum birtokában – szinte csakis a CLL és jelentésének holdudvara körül jártak gondolatai. Az a bizonyos félig teli boros palack jutott az eszébe, melyet látva az optimista örömmel konstatálja: „Hű, még félig van!”, a pesszimista, lemondóan kiált fel: „Már csak félig van!” A CLL ugyanis – bárhogyan is nézzük – egy rák, amely nevéhez és híréhez méltóan nem gyógyítható. Ez bizony rossz hír. Viszont rendkívül lassú fejlődésű és szokatlanul hosszú, akár 25 év is lehet a túlélési ideje, ami – számításba véve Bölcs Agón jelenlegi életkorát – több, mint elég, szinte már komikus. És ez jó hír a javából. „Nem ebbe fogsz meghalni” – mondta orvos barátja a leletek tanulmányozása után.

Mindezeket megértette és megjegyezte Bölcs Agón. És mégis… És mégis, úgy tűnik, hogy ennek a CLL akárminek a testébe – vagy még pontosabban a tudatába – való beköltözése óta, másképpen látja mindazt, ami még hátra van. Nem változott semmi, kapkodni nem kell még a csomagolással, csak arra döbbent rá, hogy a visszaszámlálás immár leállíthatatlanul, rendeletileg is elkezdődött. Hogy hol tart a számsorban, hogy mennyire messze van a zérótól, az szinte mellékes. Az benne az ijesztő, hogy funkcióba lépett és nincs erő, nincs sors, amely megállíthatná konzekvens, titokzatos nyomulását a nagy nulla irányába.

Egyedül Márai bölcsessége ad némi vigaszt, már ami az élet dolgait jellemző egyszerűséget illeti.

 

 

RICSAJ A HOMÁLYBAN

 

A kórterem lényegéből fakadóan a mindennapi szokásrend határain kívül áll, a pőreség színtere, ahol a privát szférának vajmi kevés hely jut. Bölcs Agón ezt legdurvábban az urológián tapasztalhatta, de meglepő módon a szemészeten is hasonló állapotokat talált – igaz, ott nem annyira a testi, semmint a lelki pőreség  dominálja az ágylakók napjait. Az itt fekvő emberek a szó klasszikus értelmében nem betegek, csupán látásproblémáik vannak, jellemzően idősek és ilyen-olyan szemműtétjük lesz vagy volt, miközben be nem áll a szájuk. Mindenki önmagát képviseli  – a kora reggeltől késő estig, néha még az éjszakába is átnyúló atonális hangzavarban -, egykori neveltetését, iskolázottságát, vagyis azt a leélt életet, amit a mögötte lévő hosszú évtizedek alatt magáénak mondhatott, és amely most vele fekszik az ágyban. Öt kimerítő napot töltött közöttük Bölcs Agón, aki, miközben igyekezett kikapcsolni mindazt a szünet nélküli ricsajt, ami a fülén át ostromolta tudatát és türelmét, végig azon gondolkozott, hogy noha nehezen érthető és magyarázható az ellentmondás, mégis igaz, hogy őszintén szereti az embereket, átérzi sorsukat, mert sorstársát, a másik magyart látja mindben, de együtt élni velük, egy szobában közösködve, maga az őrület, a dantei – s egyben a sartre-i – pokol a számára.

Bölcs Agón közvetlen ágyszomszédja Pali bácsi, nem sokkal, de valahol innen még a nyolcvanon. Ősz hajú, alacsony, kövérkés ember, de súlyos kopási gondjai miatt vagy sehogy, vagy két mankóval jár, pontosabban botorkál, araszolgat. Egész életében parasztként gazdálkodott, a maga ura volt. Hatalmas, ötszobás házára és a hozzá tartozó kertre, az állatokra most a „Mamuska” vigyáz. Pali bácsi nemcsak mozgás- és látássérült, de hallássérült is, mi által, ha megszólal – az érthetetlenségig hadarva – rendkívül nagy hangerővel teszi, ahogy a nagyothallók szokták. És bármikor megszólalhat, bárkit félbeszakítva, mert nem feltétlenül hallja, hogy mások már beszélnek. Átlagban óránként ejti le egyik vagy másik, ritkábban mindkét mankóját, ami – főleg éjszaka – nagy zajjal jár és mindenkit felébreszt. Mivel a mankót saját erőből nem tudja felvenni, azt valakinek fel kell szednie helyette. Valamiféle dünnyögéssel köszöni meg. Pali bácsinak asztmája is van, és ha rátör a köhögés 15-20 percen át fulladozik, krákog. Az éjszaka bármelyik órájában felkapcsolja a villanyt és rámolni kezdi motyóját. Közben sok mindent leejt, amit majd másoknak kell fölszedniük. Általában is elmondható róla, hogy folyamatosan zajt csap maga körül, és nyilván nem tudatosul benne, hogy ezzel mindenki mást zavar a pihenésben. Egész viselkedése a senkitől sem függő, önálló parasztember autonomitását mutatja: ő akkor és azt csinált egész életében, amit jónak ítélt, abba senki soha bele nem szólhatott; úgy a házban, mint a földön az volt a helyén való, amit ő annak vélt. És most a kórteremben is minden kötelék nélkül követi azt, amit jónak lát. Mobilját – mert persze van neki – nem tudja használni, ha Mamuskával akar beszélni, megkér valakit, hogy hívja fel neki. Mamuska nyilván hasonló kényszerhelyzetben lehet, mert soha nem kezdeményezett hívást ő sem.

Sok türelem kell Pali bácsihoz, de valójában egy szeretni való ember: egyszerű, becsületes, tiszta magyar lélek, akit nyolc évtizedes magyar élete nagyon megtiport. Elhadart, a világgá kiáltozott megjegyzései néha meglepő tájékozottságra utalnak, amit ki sem nézne belőle az ember. Két lábbal és két mankóval a valóság talaján áll, két kezével a valóságba kapaszkodik, és fulladozva, vakulva, süketen próbál élve maradni ezen a földön, melynek művelésével telt el az élete.

Valamivel később hozták be – pontosabban tolták be kerekesszékén – a Filozófust, azt az egykor volt bútorüzem-vezetőt, aki még Pali bácsinál is bénább, teljes mértékben az ágyához van kötve, érthető, hogy esetenként maga is bele-belelendül a társalgás örömeibe. Hosszasan mobilozik is rikácsoló, erősen tájszólásos hangon, zeng tőle a szoba. Bölcs Agón így értesült arról, hogy betegtársának volt egy olyan helyettese, aki műveltnek vélte magát, pedig nem tudta, hogy ki az a Hegel! Pedig Hegelt ismerni kell, mert az egy nagy filozófus. (A ’70-es években még nyilván Marxot mondott Hegel helyett, ha erre a témára tévedt.) Ezt követően az öregúr előadást tartott a mobilba – (általános iskola VI.-VII. osztályos színvonal) – a filozófia fontosságáról. Noha az iparban tevékenykedett, általában véve szereti magát feltűntetni művelt, mély gondolkozású, a szellem világában otthonosan mozgó emberként, bár tényleges mondanivalójában ez a szakirányú tájékozottság még csak nyomelemi szinten sem érzékelhető. De az igazság az, hogy vele volt a legkevesebb probléma, mert tartott szüneteket, nem állandósított üzemmódban beszélt, mint Károly.

Károly, a hetven körüli nyugdíjas középvezető, az egykor megbecsült és befolyásos műszaki káder, akinek egy szocialista mammutcégnél szak- és elvtársai – (e második titulus sohasem zavarta őt) – valamikor fenemód sokat adtak a véleményére, átlagosan reggel 6-tól este 11-ig folyamatosan beszél. Önmagáról, az életéről, az unokáiról, a mélyhűtőjéről, a lakásáról, a szerszámkészletéről, az ügyes fogtechnikusáról, a legendásan tehetséges autószerelő fiáról – (a legendákat is részletezve) -, viccekről, a kedvenc ételeiről, borokról, a Szovjetunióba tett egykori hivatalos útjairól – ó, de szépek is voltak azok! -, egyszóval: mindenről. Ugyanis mindegy neki, hogy miről beszél, csak beszélhessen, csak legyen hallgatóság. Viselkedésében volt valami bulldog-jelleg: áldozata nem menekülhetett előle, követte őt, menjen bárhova, és folyamatosan nyomta neki a szöveget. Bölcs Agón egy alkalommal a kórház egy távoli folyosójának homályos végére menekült előle, hogy némi csendhez jusson végre, de tíz percen belül megtalálta és folytatta, ahol abbahagyta. Nem tudom, hogy a pszichiátria ismer-e olyat, hogy beszédfüggés, de ha igen, akkor Károly lehetne e kór etalonja. Állandó, monoton beszédével, szünet nélküli szövegelésével valójában egy őrjítő és elviselhetetlen ember, bár ő nyilván ezt nem így gondolja. Az viszont javára írandó, hogy szolgálatkész és udvarias. Kellemes betegtárs lenne, ha tudna hallgatni.

Aztán volt még egy valaki a szobában, de ő a normalitást képviselte. Ezért aztán a neve sem fontos. Keveset beszélt, halkan, nem gázolt bele mások nyugalmába, nem okoskodott, nem hencegett. Jó indulatú, egyszerű, udvarias ember volt, róla nincs mit írni. A kiemelt érdeklődést mindig az atipikusok és a deviánsok váltják ki, a normalitásnak nincs hírértéke. Ezért talán térjünk is vissza Károlyhoz.

Amikor Károly nagyon belelovalta magát elmúlt életének nosztalgikus emlékeibe, néha átszakadt benne a jól neveltség gátja és olyan kocsmai szinten kezdte el szidni Orbán Viktort, a Fidesz kormányzatot, Matolcsyt, az MNB-t, olyan hevesen kezdte el siratni az állítólag ezek által beszüntetett Népszabadságot, hogy az már ijesztő volt. Nem azért, merthogy nem kedveli a Fideszt – (Bölcs Agón sem zárta szívébe őket soha!) -,  hanem mert eközben egyetlen zokszava, kritikai észrevétele, odasuhintása sem volt a azokra az évtizedekre, amiket a pártállam légkörében lenyomott: Kádárt, Hornot, Gyurcsányt a legóvatosabb célzás szintjén sem kritizálta soha, egyetlen MSZP-s akció vagy politikus ellen sem volt kifogása, viszont mindenben talált kivetni valót, hátulütőt, népellenes rosszindulatot, ami az Orbán-kabinettből fakadt. Ez annál is furcsább, mert különben nyakig elmerült a rendszerváltozás hozta szabadabb világ kínálatában, válogatás nélkül elfogadva mindent, amit az hozott: nyugati autója volt, laptopja, okostelefonja, digitális ketyeréi, bankkártyái, utazgatott Európában, jól ismerte alkotmányos jogait, nyilván devizaszámlát is nyitott, vagyis: semmit ki nem hagyott volna az általa inkább gyűlölt, mint áldott rendszerváltozás kellemes hozadékaiból, miközben rituálisan sírta vissza a régi, büdös, oxigénszegény börtönkorszakot. Hencegve hozta szobatársai tudtára, hogy nem ment el voksolni a migrációs-népszavazásra, mert ő „nem teszi meg ezt a szívességet Orbánnak”. Logikátlan viselkedés, mi lehet az oka?

Károly roppant szegény körülmények közé született, gyári munkás anyja nevelte, élete a proletárlét klasszikus példája volt. Óriási küszködéssel, na és persze nyilvánvalóan nagy szakmai talpra esettséggel tudta magát egyre magasabbra tolni a vállalati szamárlétrán. Közben mindenféle oktatásokon vett részt, tanfolyamok, esti és levelező iskolák után elérte azt a középvezetői szintet, amit még elérhetett egyáltalán, sőt a végén már maga is oktatott, amivel karriere lezárult. Közben megöregedett ő is, és a kommunizmus is, sőt ez utóbbi, miként maga Kádár elvtárs, bele is halt 1989-be, Károly viszont élt tovább, mígnem nyugdíjba vonult, és ha talál egy-egy gyanútlan áldozatot, annak beteges részletességgel meséli el az életét. Csakhogy ez az élet, ha tudunk rá elég figyelmet áldozni, tökéletesen leképezi előttünk a baloldal óriási előnyét a jobbal szemben: nem ideológiai, nem kognitív, nem történelmi, nem szellemi gyökerekből táplálkozik hanem erősen ösztönös, emocionális alapú. A baloldal a Károly félék életében – nota bene: több millióan vannak csak Magyarországon! – pszichológiai értelemben sokkal inkább vallás, semmint politikai vagy ideológiai álláspont. Nagyon mélyről indultak és mindent a pártállamnak köszönhetnek, amijük van, a rendszer annyira hozzájuk nőtt, annyira egy velük, mint a bőrük, mint egy méretre varratott öltöny. Tiszta szívből hálásak a balos lózungoknak, úgy hisznek bennük, mint istenekben a hívő. Sajnos az emberi élet rövidsége nem enged nekik kellő értelmi nekifutást annak felismerésére, hogy rádöbbenjenek: nem csak relatív kedvezményezettjei, de legalább annyira áldozatai is voltak a kommunizmusnak. Gyermekkorát, édesanyja küszködéseinek emlékét, saját kétségbeesett karrier-építését gyalázná meg, árulná el vele – ő legalábbis úgy érzi -, ha bármi rosszat feltételezne a kommunizmusról, és bármi jót a kommunizmust megdöntő új hatalomról. Fogalma sincs, hogy nemcsak azt a szerény portfóliót köszönheti a kommunizmusnak, amije van, de annak örök hiányát is, amije nincs, mert nem engedték meg neki, hogy legyen: magyarságtudatot, nemzeti és európai műveltséget, gondolatszabadságot, és valódi, fizikai szabadságot, a mindenkori választás, a szabad akarat alanyi jogon történő gyakorlatát. Nem politika az ő hűsége, hanem pszichológia, nem ideológia, hanem hitélet. Átverték és annyira sikeresen, hogy élete végéig sem fog rájönni erre.

Bölcs Agón öt napon át, sajgó és bekötött szemmel hallgatta Károly életének véget nem érő epopeiáját, a meghalni nem tudó és nem hajlandó kommunizmus sírból kihallatszó üzeneteit. Talán érthető, de amint megkapta zárójelentését, perceken belül kimenekült a kórházból.

 

 

ADY ÉS AZ ÚJ

 

Adyt olvasgatva Bölcs Agón hirtelen rádöbbent, hogy milyen súlyos fogalmi, értelmezési problémák nehezítik meg a XXI. századi ember tisztánlátását és szükséges tájékozódását. Összes költeményeinek, valójában egész életművének klasszikussá patinásodott nyitóverse a Góg és Magóg fia vagyok én, melyben a költő  felteszi a kérdések kérdését: „Szabad-e Dévénynél betörnöm / Új időknek új dalaival?” Ismerve az évet, amikor papírra vetette sorait, ismerve Párizshoz fűződő rajongó viszonyát, akár azt is hihetné – miként hiszi is! – a jámbor olvasó, hogy Ady az új idők új dalai alatt például a Moulin Rouge felkapott kánkán-zenéjét, népszerű sanszonjait érti. De ez a megközelítés nem egészen tűnik meggyőzőnek, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a nem túl hosszú, 16 soros versben az „új” jelző hatszor is előfordul és a költemény folyamatos olvasásakor már-már zavaró ez a gyakori szóismétlés. Vagy inkább provokáló, semmint zavaró? Ha ehhez hozzávesszük a kérdéses sorokat megelőző vallomást – „Verecke híres útján jöttem én, /  Fülembe még ősmagyar dal rivall” -,  jó okkal feltételezhetjük, hogy Ady az új idők új dalai alatt nem holmi párizsi divatot reklámoz nekünk, a mindenkori percemberkék, a tömegemberek által fogyasztott és agyon dalolt avantgarde-pop ricsajra gondolt. Egészen biztos, hogy nem. De mit takar Adynál ez a görcsösen akart „új” valójában, mert hogy nem a „divat” szinonimája nála, az biztos. Amikor megkérdezte, hogy szabad-e Dévénynél – vagyis nyugat felől – betörnie új időknek új dalaival valójában a posztfeudális Magyarország egy rettentően kínos belpolitikai tyúkszemére lépett rá, hiszen kérdésének egyetlen lehetséges olvasata már akkor is csak ez lehetett: szabad-e Magyarországra új, korszerű, nem feudális, nyugati eszméket behoznom?

Vagyis az „új” a modernet jelenti Adynál, az isteni sors keretei között végbemenő, elkerülhetetlen és szükségszerű haladást. A továbblépést.  Ami modern, az persze gyakran divatos és népszerű, de ez semmiképpen sem jelenti ezen szavak azonosságát, egymással való fogalmi helyettesíthetőségét, főleg nem felcserélhetőségét: ami divatos, nem feltétlenül modern, és nem feltétlenül haladó. Ady valójában konzervatív ember volt, egy pénztelen magyar úr, történelmi magyar sorssal a génjeiben, és magyar lényeglátással az ítélkezéseiben: viselkedése, öltözködése, (józan állapotú) modora semmiképpen sem volt kihívó vagy modernkedő. A költészete, kritikai írásai annál inkább. Hogy egészen pontosan mit jelentett nála az „új”, azt egzakt módon nem nagyon lehet körbeírni, bár az nyilvánvaló, hogy valami párizsias fűszerezettsége volt az ő modernitás fogalmának. Könnyebb ennél arra rámutatni, hogy mit nem tartalmazott Ady új világa: nyomokban sem tűrte meg benne a feudalizmust.

         Ady egész politikai berendezkedése egy hihetetlenül erős, szenvedélyes, intranzigens feudalizmus ellenesség. Ebben az értelemben volt új, modern, haladó és lázadó. Tudjuk, az egyetemes történelemben a feudalizmust végül a kapitalizmus sepri ki a világból, de ebből nem következik, hogy költőnk különösebben szimpatizált volna a kapitalizmussal. Fogalmazzunk úgy, hogy a feudalizmus iránti zsigeri gyűlölete okán, elnézőbb volt a kapitalizmus iránt, de azzal soha nem azonosult. (Sőt, gondoljunk csak a Vér és arany kötet kétségbeesett, véres harcaira a disznófejű nagyúrral.) Adynál az „új” nem kapitalistát, még csak nem is kommunistát, hanem feudalizmus mentességet jelent: szabad szellemet, szabad gondolkozást, szabad akaratot, az urambátyámos idők fullasztó elvárásaitól való elszakadást. Még egyszerűbben közelítve: neki azért kellett az új, mert már nem bírta elviselni a régit.

Hogy aztán az a bizonyos „új” mennyire lesz jó, helyénvaló és elfogadható, az más kérdés, de vigyázzunk: a Góg és Magóg fia vagyok én Adyja nem foglalkozik ezzel a kérdéssel! Ő csak követel valamilyen, akármilyen változást, ami nem feudalizmus. Ilyen változásokat elvben 1867 is ígért, miképpen Ady élete alkonyán 1918 forradalma is. Ezen utóbbinak a tényét üdvözölte a haldokló költő, aki Istennek hála 1919 kunbélás, Lenin-fiús borzalmait már nem élhette meg. A zsidó bolsevisták mégis szerették őt maguk közül valóként feltüntetni, ami kiáltó botorságukra utalt. Ady nemhogy kommunista nem volt, de valójában még baloldali sem. Pontosítva: ha baloldali attól egy XX. századi költő, hogy 1.) feudalizmus ellenes, 2.) a keresztény szolidaritás része a világnézetének, nos akkor és csak akkor Ady is az volt.

Ha Bölcs Agón áldott emlékű szellemi mentorának, C. G. Jungnak  komplex pszichológiai fogalomtárából kikölcsönözheti, akkor azt mondaná, hogy Ady modernség fogalma, az a bizonyos Dévénynél hazacsempészett „új”, nem finális, csakis kauzális értelemben ragadható meg: nem a cél a lényeg nála, nem a mit vagy hova, csakis a mi okból, mi által, miért? Márpedig, hogy miért kellett neki az új, azt mindnyájan tudjuk: a feudalizmus felváltására. És mert a következetes opponencia, az állandó tagadás a függés egy sajátos módja, talán nem téved nagyot Bölcs Agón, ha megkockáztatja annak kimondását, hogy Ady valójában csakis a gyűlölt feudalizmushoz kötődött szenvedélyesen és nem az azt felváltó kapitalista illetve szocialista nézetekhez. Neki a feudalizmus kimúlta volt fontos, a többi már lényegtelen.

Bölcs Agón utazik a vonaton. Sok a fiatal az utasok között. Csend van. Túl nagy csend, senki sem beszél, szinte áldás, hogy a kocsi elejében néha sivalkodik egy kisgyerek. A fiatalok fegyelmezetten ülnek, kezükben okostelefonjuk vagy ölükben a laptop. Nyomogatják a gombokat, bámulják a kis képernyőket. A párok között olyan is akad, akik összebújnak és együtt nézik az okostelefont. Nyomkodás, képernyőérintés és számolatlanul árad elő a semmiből a szöveg, az adat, az információ és az érdektelennél érdektelenebb  fotók százai. Ma ők a jövő generáció, ma ők képviselik a modernséget. De vajon azt a bizonyos adys újat, amit Dévénynél lopott be nekünk Érmindszent nagy szülötte, azt is képviselik? Lehetséges, hogy Ady kopottas útipoggyászában már valahol ott lapult az okostelefon is, az új idők új dalainak morbid garanciájaként?

Akárhogy is, Ady itt csak Pilátus lehet, aki mossa kezeit.

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.