MUCSI ANDRÁS: GADÁNYI JENŐ FESTŐMŰVÉSZ ÉLETRAJZA

Mucsi András: GADÁNYI JENŐ (1896–1960) FESTŐMŰVÉSZ ÉLETRAJZA

 

 

Gadányi Jenő -

 

 

  1. március 27-én született Budapesten. Diákéveit az I. világháború megszakítja, katonaként megsebesül, csak gyógyulása után érettségizik, majd beiratkozik a Képzőművészeti Főiskolára. 1923-ban szerez művészi és tanári diplomát. Mestere anyai nagybátyja, Vaszary János, aki Gadányin kívül a két világháború közti magyar piktúra számos jelentős egyéniségét indította útra. 1927-ben eljut Párizsba, ahol a kor legnagyobb francia mestereinek munkáit eredetiben is tanulmányozhatja. Még ugyanebben az évben kiállítást rendez Frankfurt am Mainban, majd megnősül.

A 20-as években lezárul művészetének első szakasza, az útkeresés, a tájékozódás, a lassú önmagáratalálás korszaka. Kezdetben Kernstok és köre, a Nyolcak, majd Kassák folyóirata, a MA köré csoportosuló konstruktív festők törekvései, valamint Vaszary és a párizsi festők színgazdagsága hatnak egyéni stílusának alakulására. Művészi elképzeléseit elméleti problémákat fejtegető írásaiban fogalmazza meg.

Főiskolás kora óta, 1920-tól kezdve szerepel kiállításokon. Képeit Rippl-Rónai javaslatára 1925-ben díjazza a Szinyei Társaság, ez volt Gadányi életében művészetének egyetlen és utolsó hivatalos elismerése. Első önálló hazai kiállítását 1930-ban rendezi. Tagja a Képzőművészek Új Társaságának (KUT), alapító tagja az Új Művészek Egyesületének (UME), 1945-től az Európai Iskola alapító tagja és meghatározó egyénisége. Reprezentatív magyar kiállításokon képei gyakran szerepelnek külföldön.

Gadányi képei a természeti látványból indulnak ki és látszólag hagyományos témákat ábrázolnak. Elsősorban tájképek, csendéletek, ritkábban figurális kompozíciók. Víz alatti tájakra, titokzatos, soha nem látott őserdőkre emlékeztető, fantasztikus álomvilágot megjelenítő, szokatlan, néha fénylő tövisekkel teletűzdelt buja tájaiban, rendkívül kifejező, érzelmi telítettségű színeiben egy befelé forduló művész érzékeny reagáló lényét, belső önarcképét ismerhetjük meg. Képeinek legtalálóbb jellemzését mesterének, Vaszarynak a modern festményekről mondott szavai már előre megfogalmazták: „Szimbólumok ezek, s a szimbólumok mögött érzés, gondolat, élmény, vagy éppen egy egészen különös felfogású ember búvik meg. És mindezek felett, ez az ember fontos a képben. Maga a művész és az ő festői elképzelése – nem a valóság analógiája.”

Gadányi 1946–49 között az Iparművészeti Főiskola tanára volt. Jogtalan eltávolítása, nyugdíjazása és az Ernst Múzeumban rendezett gyűjteményes kiállítása után (1948) visszavonultan dolgozott. 1946–53 között Békásmegyeren élt, itt alkotta – élete egyik legtermékenyebb korszakában – a falusi környezet ihlette monumentális alakjait és kifogyhatatlan fantáziájának expresszív erejű tájképlátomásait. 1953-tól budai műtermében folytatja munkáját.

Bensőségesebb kapcsolat csupán néhány festőbarátjához, Bene Gézához, Márffy Ödönhöz, Vaszkó Erzsébethez fűzi.

Gadányi az a fajta szívós és makacs, intellektuális művésztípus, aki – mint a Tragédia Plátója – a borsón is szépet álmodik. Mint Egry vagy Nagy István, az új magyar piktúra nagy magányosai közé tartozik. Életműve egymagában is kifejező jelképe a közösséget kereső, a társadalom rezdüléseire érzékeny művész vigasztalan magáramaradottságának.

„Művészete csupa bensőséges izgalom, ellentétes erők aktív küzdelme, tüzes lobogás” – írja róla 1947-ben legszenvedélyesebb méltatója és későbbi barátja, Kassák Lajos. Gadányi maga törte és magányosan járta sajátos útjait, maga alakította ki festői elképzeléseit és önemésztő, de fáradhatatlan munkásságával, életművével meg is valósította azokat. Halálával (1960. február 29.) lezáruló, de egyre ismertebbé váló művészete példamutatás a fiatal festőnemzedéknek. Kortársait megkérdezve, keresve sem találhatnánk tisztább művészt Gadányinál, akinek töretlen pályája, hivatástudata egyszerre lehetett volna ennyire egyenesívű és etikailag feddhetetlen. Ma is érvényesek Pogány Ö. Gábor róla írt szavai: „Szinte észrevétlenül, csendben és cimboraságok nélkül nőtt legszámottevőbb mestereink közé, előre kiszámított munkaterv alapján, majdnem hogy matematikailag felállított képlet szerint.”

Gadányi a XX. századi magyar festészet egyik meghatározó, mindvégig a maga útját járó, elveiből soha nem engedő egyénisége volt.

 

(Az írást Mucsi Márton jogosult szíves engedélyével közöltük)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.