BAYER BÉLA NOVELLÁJA

 

GYANTASZAG

 

Advent utolsó hetében jártunk. Készülődve karácsony ünnepére, egyre jobban vágytuk a Kisjézus eljövetelét. No meg a vidéki rokonokét is. Csak hát! Hiába minden, a lázas készülődés, ha óhatatlan szégyenben maradunk. Merthogy: egy fenyőgally nem sok, annyira sem futotta, egy egész fáról nem is szólva. Pedig, amott a kőbánya fölött, garmadával kínálták a szebbnél szebb példányokat. A Szabó kocsmáros fia kettőt is szánkáztatott, amíg hazaért. (Hisz kellett egy a tisztaszobába is!) Nekik jutott rá, de nekünk egy huncut fillérre sem volt érkezésünk. Fenyőfa nélkül pedig… Hiába fényesebbek a csillagok, hasztalan indult el útján a három király. Darab ideig a jégvirágokat bámultam ablakunk négyszögében, később birkabégetés hívott, a Tóth karám felől. Elképzeltem azt is, amint pakulár szamara az ég felé figyel. Mert már érzi a kisded eljövetelét. Arany szalmaszálat kínál majd csöppnyi kezeibe. Egy fenyő kellene, egy karácsonyfányi csak! Dió meg alma volt. Naspolya is, a Péterék gyümölcsöséből csentem, amott a kisvasút mögött. Sült krumpli is akadt, no meg pár szem gesztenye. – Lesz fenyőnk is! – határoztam el hirtelen – bármi áron! Aztán majdcsak szemet huny tettemre az az istenfiú, hiszen végette teszem, hogy méltóképp fogadhassuk! Nem, szólni nem szóltam senkinek, amikor a tata kisbaltáját kabátom alá rejtve az utat a Kőszirtnek vettem. Sárközi Jancsi a Péró bejáratánál csatlakozott hozzám. Szó nélkül, széllel, és hóval dacolva értük el a csemetekertet. Az öt-hat éveseket keresd – tanácsolta cinkosom. Hóna alól egy zsákot göngyölített elém. Amíg vágod, erre térdepelj. De iparkodj, mert rajtakaphatnak!

Kegyetlen erőre kapott a szél, arcunkba vágta a havat, de oda se neki!

Már indultunk volna, amikor egy fekete pont közeledett felénk, s lett egyre kivehetőbbé. A Póli volt, az erdőkerülő. No, uzsgyi! A zsák csak úgy repdesett mögöttünk. Egyre beljebb jutottunk az erdőbe. Az meg egyre sűrűsödött. Jó időbe telt a felismerés: eltévedtünk. Saját csapásunkon jártunk körbe-körbe. Tudtuk, ha sötétedés előtt nem jutunk ki innen, akkor… Láss csudát, akárha varázsütésre, elült a szél, magával oszlatva a ködöt. Kisvártatva megtaláltuk a helyes utat. Üldözőnk sehol. Már-már megnyugodni látszott minden, amikor irtó reccsenéssel beszakadt alattam az út. Mint később megtudtam, egy, a vaddisznóknak szánt csapdába pottyantam belé. Hosszú, sötét csönd következett.

Vaskályha melegére eszméltem, fenyőtűcsillogásra. Kíváncsi, fürkész arcok hajoltak fölébem, szemükben féltő szeretet lakott. Gyantaszag lopózott körénk, meg béke is, amolyan jászolszagú. Szívükben a megnyugvás édes lázával fogták kezem.

Jó volt, hogy a Jézuska születésnapján egyikünknek sem kellett szégyenkeznie.

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.