RAINER PÉTER: MŰEMLÉKVÉDELEM – LAPÁTON

ESZTERGOM-KOVÁCSI, ISTVÁN-KORI TEMPLOMROM

 

Sok értékes műemlékünket, örökségünket lapátra tesszük! Az aggódás nem elég! Emeljük fel szavunkat és tegyünk értük! Ezek kultúránk tárgyi emlékei – bizonyítékok – nem pusztítani, menteni kell őket!

Professzor emerita dr. Prokopp Mária művészettörténész, dr. Horváth István régész, a Balassa Bálint Múzeum nyugalmazott igazgatója és minden Esztergom kulturális épített értékeit féltő magyar kétségbeesve látja, hogy az esztergomi vasútállomás helyreállítása-felújítása – a beruházó-bonyolító a NIF – kapcsán zajló tereprendezés, útépítés jórészt figyelmen kívül hagyja az 1950-60-as években dr. Zolnay László majd dr. Horváth István által feltárt és publikált európai jelentőségű, XI. század-eleji, nagyméretű, két homlokzati tornyos, háromhajós templom alapfalait. Pedig ez a terület – törvény szerint – Kiemelten Védett Régészeti Terület!

Annyit – nagy nehezen – sikerült elérni, hogy a tervezett út elkerüli e jelentős templomromot, és remélhetőleg annak  körítőfalát is. De a templom 2/3 részét elfedő 6 sínpár miatt továbbra sem kutatható, feltárható a rom egésze és pláne nem bemutatható!

Ha a sínek – vagy egy részük – a rom előtt megállnának, bemutatható lenne az egész templomrom! A meg nem épülő pályarész költsége pedig fedezhetné a szükséges munkálatokat. Mindez csak akarat és elhatározás kérdése. Az idő sürget.

A városvezetés eddig nem ért el eredményt a rom bemutathatóságában. Korábban Vác megbízott főépítészeként már volt szerencsém a NIF-et megismerni. Minden erőfeszítésem és javaslatom ellenére a váci vasútállomás mintegy 30 épületéből mindössze 3 maradt meg, a többit könyörtelenül elbontották.

Bízom benne, hogy maradt esély megmenteni ezt az európai és országos jelentőségű (szakrális) régészeti területet és múltunk emlékei a romok – végérvényes, vagy időleges eltüntetésük helyett – méltó bemutatásra kerül(het)nek a haza, a magyarság dicsőségére.

Ha a fentiek nem indokolnák eléggé e romok megmentését, álljon itt még egy érv: Esztergom Magyarország szakrális fővárosa volt 250 évig és reméljük újra az lesz. Az Esztergomba vasúton érkező – ha tudtán kívül is – de többnyire e templom romjai fölött lépett Esztergom földjére – mondjuk a déli kapun (ha volt) át és a szentély felé haladva – jutott ki az állomásról. Ezt a szép megérkezést – fogad(tat)ást – a templomrom méltó módon restaurált bemutatása és környezetének rendbetétele nagymértékben segítené.

Nem mellékesen a városvezetés pályázik az EU kulturális fővárosa címre, de milyen eredménnyel, ha közben ilyen durva kultúra- és nemzetellenes dolog (meg)történhet?!

 

esztergom-kovacsi-tpl-rom-16-10-23

 

 

 

A RADETZKY LAKTANYA ÜRÜGYÉN

Sok értékes műemlékünket, örökségünket lapátra tesszük! Az aggódás nem elég! Emeljük fel szavunkat és tegyünk értük! Ezek kultúránk tárgyi emlékei – bizonyítékok – nem pusztítani, menteni kell őket!

Mottók:

„Az ember az, amire emlékszik.”
(Lukácsy Sándor irodalomtörténész)

„Magyar, a múltadat féltve ápold a jelen küzdelmeiben, hogy jövőd is megmaradjon!”
(Széchenyi István)

 

Talán ott kellene kezdenem, hogy mi az a hazaszeretet. Nagy elmaradásunk van a nevelés terén. Sok a neveletlen gyermek és ember. Ha ezen a „téren” rend lenne, talán ezt a mai demonstrációt nem kellene megtartanunk.

Ami ma itt látható, tapasztalható az csak a jéghegy csúcsa. Nagy a köd, a ködösítés. Megpróbálom közérthetően elmondani, megértetni miről is van szó tulajdonképpen. Nem másról és nem kevesebbről, mint a magyarság megmaradásáról.

Talán nem véletlen: most június 4-én volt Trianon 96. évfordulója.

Röviden próbálom megértetni, miért kell megmenteni ezt a régi, műemlék-épületegyüttest is. (Egyes fejlett országokban ezt nem kell magyarázni, ott eleve egyértelmű ezen épületek értéke és fel sem merül ezek elpusztítása. Ha mégis, akkor retorzió következik: per, ítélet, büntetés. Ott az elpusztításukat kellene megmagyarázni, azt nem értenék.)

Miért elengedhetetlen anyagi-szellemi emlékeink, kulturális örökségünk védelme, óvása, megőrzése, továbbörökítése?

– Mert kultúránk, történelmünk részei – fontos részei – melyekből kirakható az egész, a teljes. Ami ebből hiányzik, ami elveszett, elpusztult, elpusztítottuk, tönkrement, nincs: az pótolhatatlan, lyuk, fehér folt, annyival szegényebbek – nemcsak anyagilag, szellemileg – vagyunk, leszünk és lesznek szegényebbek utódaink is.

– Mert segít identitásunk (önazonosságunk) megőrzésében, megerősítésében, megtartásában, továbbörökítésében.

– Mert segít eligazodni a Kik vagyunk, honnan jöttünk, mi végre vagyunk a Földön, a Világon és hova tartunk? gondolatkörben.

– Mert így nem vagyunk gyökértelenek, van mivel és miben megkapaszkodnunk. Tudjuk, ismerjük helyünket a Nagyvilágban.

– Mert érték, a nemzetvagyon része, amit bűn, őrültség tönkretenni, megsemmisíteni, amit kötelességünk védeni, óvni, őrizni és átörökíteni.

– Mert ezen emlékeinknek tudat- és érzelemformáló, nevelő, tanító szerepe vitathatatlan.

Mindig büszkén vállaljuk hovatartozásunkat, kultúránkat, magyarságunkat.

Ezen alkotásokra minden magyar büszke lehet, lehetne.

De aki ezt nem érti, vagy nem akarja érteni, annak úgyis hiába beszélek.

Gondolkozzunk! A súlyos beteget (pláne, ha a hozzátartozónk, szerettünk), meggyógyítjuk – legalábbis mindent elkövetünk ennek érdekében – és nem megöljük! Kultúránk megmaradt tárgyi emlékeit, építményeinket, örökségünket, vagyonunkat miért pusztítjuk el?!

Mondok egy példát, hogy teljesen érthető legyen. Értelmes embernek nem jut eszébe, hogy egy régi, esetleg restaurálásra szoruló Leonardo, Michelangelo vagy M. S. mester művet megsemmisítsen és egy új, hibátlan másolatot – magyarul hamisítványt – csodáljon helyette. Nos, régi épületeinkkel miért tesszük ezt? Mondhatják erre: nem minden képet festett egy Leonardo. De, ha van egy gyűjteményem, ami nem csupa Leonardóból áll, azért a többit sem dobom ki, vagy festetem át! (Nem mellékesen az épületek értéke általában nagyságrendekkel több, mint a műalkotásoké.) Visszatérve a beteg megmentéséhez, a sérülten születettet ma már nem visszük fel a Taigetoszra!

Műemlékeink állapota erősen avult, leromlott, ha a rendszeres karbantartásokat, javításokat elvégeztük volna, nem itt tartanánk. De ezek még menthetők, helyreállíthatók, használhatók, hasznosíthatók. Nem igaz, hogy a helyreállításuk nem rentábilis. Ez az épületállomány rendbe hozva még minimum további száz évet bír. Új épületeinkről vajon elmondhatjuk-e ezt?

De az alapkérdés az, hogy kötelességünket hajlandók vagyunk-e teljesíteni, kultúránk tárgyi emlékeit – elpusztításuk helyett – megmenteni, őrizni, továbbörökíteni (hivatkozva a mottókra).

Elpusztítani valamit természetesen egyszerűbb, könnyebb, olcsóbb, mint megmenteni, helyreállítani. De a pusztítás végleges, nem lehet visszacsinálni, visszafordítani, meg nem történtté tenni! (Az újraépítés már hamisítás!)

Pár évtizede Ceausescu erdélyi falurombolási terve ellen a magyarországi építész társadalom egésze (is) tiltakozott, s tette ezt akkor, amikor kis hazánkban már szinte egyetlen ép településkép sem volt. A diktátor halálával a falurombolási terv is feledésbe merült, vagy egyszerűen csak nem volt rá pénz. Nem így Magyarországon. Településeink régi, történelmi épületállományának szinte már szisztematikus bontása mind a mai napig tart és úgy tűnik, ez a folyamat megállíthatatlan. Még mindig érvényben volna „a múltat végképp eltörölni” jelszó? A bontásban anyagilag érdekelt a tulajdonos – legyen az az állam, az önkormányzat vagy magánszemély –, az építésztervező, aki a várható munka(díj) reményében szó nélkül kiszolgálja a megbízót, és a hatóság is, aki minderre áldását adja – lásd a bontási engedélyek tömegét (elég hozzá egy életveszélyessé nyilvánítási szakértői nyilatkozat).

A támogatási rendszer is úgy van kitalálva, hogy meglévő helyreállítására nem (vagy alig), csak új építésére adnak pénzt. Lásd a még menthető, javítható, de kivert fa nyílászárók helyett betett új műanyagokat. Hogy néz ki? Meddig fogják bírni? És utána? Ismét újabb?

Nincs háború, nem pusztít az ellenség. Béke van és mi, saját magunk pusztítjuk értékeinket, még meglévő nívós (és kevésbé nívós) épületállományunkat. Érdemes lenne összevetni, hogy mi pusztult el a háború(k) és mi a béke alatt, azt hiszem, elképesztő lenne az eredmény. Csak rombolva, pusztítva tudunk építeni?

Minden valamirevaló építésznek, de laikusnak is tudnia kell(ene), hogy alap nélkül nincs felépítmény, még szájbarágósabban: múlt nélkül nincs jövő, csak jelen (lásd ismét a mottókat).

Nem értem, hogy a büszke magyar miért szégyelli múltját, miért írtja, pusztítja kultúrája még meglévő épített örökségét, nap, mint nap, ma is (csak nem a pénzért, feledve, hogy magyar?). Ezt tenni, ebben részt venni öngyilkosság. Az a nép, nemzet melynek nincs identitástudata, fogytán épített öröksége, múltjának emlékei, sőt írtja azokat, halálra van ítélve. (Az abortuszokról, népességfogyásról már nem is beszélve! De ez már egy másik fejezet.)

(a műemlék bontását a hatóság leállíttatta – a szerk.)

radetzky-laktanya-reszleges-bontasa16-06-10

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.