MÁRCIUSI KÖSZÖNTŐ

NAPBAFORDULÁS, MÁRCIUSBAN

 

Akkor, márciusban, szembe
fordultunk a Nappal,
s árnyékaink mögénk kotródtak mind.

Csak a fényt láttuk, az eget.
Nem vártunk bénultan segedelmet,
de vittük, ami kell, hogy menjen.

Akkor, márciusban, fittyet
hánytunk arra, ami realitás.
Röptünk olyan volt, mint a sasé.

Támadt egy új nemesség, a szív szerint,
mely megművelt anyaföldet, embert,
s vérző közösségből hazát szentelt.

Akkor, márciusban szembe
fordultunk az összes háborúval.
S egy sosemvolt béke ujjongott bennünk.

 

 

Márciusban a magyar irodalom márpedig karddal jár. Hogy megvédjen. Sohasem, hogy támadjon. Sokaknál a védekezés is többnyire támadás. Mindegy, hogy védekeznek vagy épp támadnak. Attitüd.

Ez a kard persze csak jelkép. Hisz jól tudjuk: aki fegyvert fog, fegyver által vész el. Hiábavalóság, életvesztés. De a Balassi-kardokat, Petőfi-kardokat, Gérecz-kardokat adjuk csak oda azon kezekbe, amelyekbe valók. Az alapállás-fordító forradalomhoz.

A forradalmat, többnyire az elégedetlen társadalmi csoportok fegyveres fölkeléseként határozzák meg, a politikai törekvés végső eszközeként. Lehet persze másképp is fölfogni a dolgot. Mint mondjuk Luther tette, amikor kifüggesztette tételeit. Vagy Németh László, aki a minőséget tette forradalmi eszmévé. Vagy hivatkozhatok éppen Wittgensteinre is, aki szerint “forradalmár az lesz, aki önmagát képes forradalmasítani.” De ide kívánkozik Székely János tétele is: “A hatalom természetes / Végső határa az a pont, ameddig / Az alattvalók hűsége kitart.”

Én is csupán a lélek, a szellem, a minőség forradalmát – nem a hatalomhoz, de önmagunkhoz való hűséget –  helyeslem, de azt fönntartás nélkül.

Milyen zseniális volt Gandhi. Ő mindig csupán védekezett, illetve védelmezett, de mindig támadásnak vették. Támadásnak vették azok, akik akkor is támadnak, ha védekeznek. És végül is – a nyilvánvaló sorsbéli szerencse szakadatlan karolása mellett – ezzel az ahimsával fölszabadított egy földrésznyi országot az akkori világ egyik legerősebb hatalmának hódoltatása alól. Alapállást fordított! Csak ilyen forradalmat és harcot szabad és érdemes csinálni. Az „érdemes”-t azonban ki kell egészíteni a „kell”-el: amíg égbekiáltó igazságtalanság és földhöznyomorító méltánytalanság dúl, e harc egyben feltétlen parancs is.

A szókimondást a legtöbbször támadásnak érzi az egyes ember és az emberek mindenféle közössége is. Legjobbjaink, igazság-fanatikusaink (Fülep Lajostól) pár mondattal tudtak szellemi forradalmat, alapállás-fordító forradalmat csinálni. Mi másnak lehetne minősíteni A Franciaországi változásokra, a Talpra magyar, a Dózsa György unokája, a Mennyből az angyal, az Egy mondat a zsarnokságról,  A Fiú naplójából, a Térdre magyar  sorait, hogy  példálózóan pár remekművet villantsak föl.

Baráti óvaintést kaptam: vigyázz, a Déli Kapuban ne engedj teret forradalmi hangnak, az a lap kizárólag a szépről és jóról szóljon.

Figyelemre méltó igény, de úgy hiszem, elhanyagolja az alábbi két tételt. Valójában minden kor forradalmi kor, hiszen nem lábalunk ki a létrontás bugyraiból. A szép és jó az igazság híján sosem elég.

A lapindító lectori salutem-ből idézem: non possumus, quae vidimus et audivimus, non loqui. Ha a körülöttünk lévő-zajló dolgokról nem tehetünk említést, nem mondhatunk véleményt, akkor minek az egész? Járjunk szemlesütve a szépséget keresve, meg se láthatva, amit rejt az élet a mindennapokban, legyen bár fény vagy árnyék, ne jusson be a „déli kapun”?

A legjobb versek – akár ha a föntebbi fölsorolást nézzük – mindig szervesen kötődtek a napi valósághoz. S abból szűrtek le, a mellé adtak oda élethossznyi, soknemzedék-hossznyi szellemi muníciót.

A korrupció hamvasi értelemben létrontás. A legtágabb értelemben a normalitás hiánya. De erről beszél korunk sok tekintetben vitatott működésű Ferenc pápája is:

“A korrupció az istenkáromlás egyik formája, Babilon nyelve, aki számára nem létezik Isten, csak a pénz, a jólét és a kizsákmányolás istene. Fontos, hogy elsajátítsuk az Istent dicsérő imát, aki finom hangon szól szívünkhöz.”

Ami ma Európában történik – és nem történik – kétségtelenül botrány.  De a hazai viszonyok is ajakig létrontásban. Legtöbbször nem is a szándékok,  sőt: irányok miatt, melyek még csak-csak. Valahogy azonban annyiszor, de annyiszor a pokolhoz vezető úton találjuk magunkat.

Az irodalom vértelen kardjának körbehordozása kapcsán álljon itt egy bizonnyal örök érvényű Szabó Dezső axióma:

„A mai életpiacon nem az győz, aki tiszta, hős és széles ölelésű emberi szellem. Hanem: aki az élet gyakorlati kis piszkosságait jobban érti.”

A Déli Kapu maga köré gyűjtött már mostanra is jó pár széles ölelésű emberi és magyar szellemet. Az idei márciusban szerényen, mégis önérzetesen vívja a maga forradalmát: betűvel, festékkel, grafittal, vagy bármilyen más, műalkotást megjeleníteni képes anyaggal. A magyar kultúra védelmében. Tehát karddal. Szókimondással, szépséggel és igazsággal.

Ünnepeljünk, ne dobpergéssel a placcon, de szívünkben  harsonákkal…

A kezdő verssel a márciusi szellem szárnyalására, eme záróval – mely halk, áthallásos,  hamu alatt is parázsló – buzdítok a szívbéli nemesség röneszánszára…

 

  

CSÖNDES HANG MÁRCIUSBAN

 

Ha beleolvasol múlt korok
érvényes szerzőibe,
mit is találsz… Az aljas rád lőtt,
a nemes följajdult: csak lőj ide.

Márciusok váltakoztak
Júdások ingovány havával.
Lásd: az igaznak csúcsára nálunk
a hamis jéghegye rendre rávall.

Kútra járó korsó itt el nem törik
s a fák bizony az égig nőnek.
A telhetetlen minden teret kitöm,
az időtlen senki ura az időnek.

Néha egy fölemelő pillanat.
De a nagyság súlya itt tiszavirág,
hisz a kisszerűség s irigység
minden ölelő szellemet kirág.

Csatlakozni mégis muszáj. Cserben
nem hagyható e március.
Jussunk ő a nemességre, sokat ér.
Éltető ügy. Kincs. Dárius.

 

Dóczi Székely Gábor

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.