DECEMBERI KÖSZÖNTŐ – SZŐCS ZOLTÁNTÓL

ADVENT NÉMASÁGA VERSUS KARÁCSONY CSENDJE

  

A karácsony csendes ünnep, az advent ezzel szemben néma. A különbség csak látszólag jelentéktelen. A csend ugyanis sohasem üresség, csupán nyugalom, diszkréció és relaxáció, miközben zsúfolásig tele van finom neszekkel, madárfüttyel, lombok susogásával, méhek döngésével, netán hópelyhek zizegésével és egyéb ígéreteket hordozó rejtett perspektívákkal, vagyis: élettel.  Áprily Lajos csodálatos erővel ragadta meg ifjúkora városának, az enyedi csendnek az emlékezetében élő lényegét: „Belőled jöttek a könyvtár-homályban / öreg könyvekbe bűvölt szellemek. / Szent álmodásod a torony-harang is /  csak bársony ujjal érintette meg. /…/ Vidéki voltál. Zsibbadt. Egyzenéjű. / De egy-zenédben hogy dalolt a szín… /…/ Ezt pesti utca-lázban énekeltem. / Füst hullt a zajba és kéménysalak. / Enyedi csend – te régi, drága, tiszta, / reád gondoltam és áldottalak.”

A csend rejtett ezerarcúságával szemben a némaság arctalan, nem antropomorf és fenyegető, mert eleve embertelen és halott. A csend a képzelődés, a művészi aktivitás feltétele és melegágya, a némaság az irracionális vízióké és félelmeké. A csend hangokat szül, a némaság további némaságot. A csendben szellem munkálkodik, ezért teremtővé neveli fiait, a szellemtelen némaság zilálttá és otthontalanná. És alapvetően ez a fő különbség advent és karácsony között is: az isteni szellemhez való viszonyulásuk milyensége. Karácsony misztériumának a lényege, hogy felsóhajt, megkönnyebbül a világ a ténytől: a Megváltó már itt van velünk, megszületett erre a földre, minden spekulatív emberi és materiális garanciánál nagyobb garanciát adva ezzel, hogy immár van Istenünk, megbocsátó, megértő, feloldozó, segítő Urunk. Persze igazán egzakt módon nehéz szétválasztani advent némaságát karácsony csendjétől, lelkialkat, beállítódás, kedélyállapot egyként befolyásolhatja az éjszakai hallgatódzót, miként Vörösmarty zseniális sora is árulkodik erről: „Most tél van és csend és hó és halál.” Ezt vajon adventkor írta vagy karácsonykor? Mert hát a karácsony persze még nem húsvét, maga a megváltás még várat magára, de mi ez a várakozás ahhoz képest, amit az adventi fekete némaságban kellett eltöltenünk Jézus születésének, a betlehemi csillag megjelenésének – nem mindig magabiztos – reményében. Miközben advent sötét némasága nem szűnt meg sugallni nekünk a maga szellem nélküli, vagyis rosszindulatú fantáziája diktálta kérdéseket: eljön-e egyáltalán karácsony, megszületik-e egyáltalán az a bizonyos várva várt Isten? És ugyan mire alapozzuk, hogy igen?

Az advent a korai kereszténységet megelőző század embereinek lelkiségét fejezi ki, akik belülről érzik, de kívülről és józan ésszel kifejezni nem tudják, hogy közeledik egy a világot a sarkaiból kifordító, mindent megváltoztató, új korszakot hozó valami – ami majd később a karácsony nevet kapja. A kétségtelenül pogány Vergilius IV. eclogájában, Jézus születése előtt félévszázaddal már a Megváltó születéséről ír: „Eljött már az idő, mit a jósnő szent szava hirdet, / Újraszületve az évszázak  nagy rendje megépül, / Már megtérhet a Szűz, meg az ősi saturnusi korszak, / Már új sarjat küld le a földre az ég a magasból. / Csak te a most születő gyermekre, ki hozza a vaskor / Végét, és akivel beköszönt az aranykor a földre, / Szűz Lucina, vigyázz…”. Rajta kívül egy csipetnyi Cicero, egy csipetnyi Horatius, Ovidius, Seneca, Epiktétos, Plutharkosz, ifjabb Plinius, Apuleius lelkiségének bizonytalan, erőtlen, de érezhető orientálódása mutat valami néha látható, máskor láthatatlan fény felé, amely egyszer rémségesen távolinak, máskor tapinthatóan közelinek tűnik azon legmélyebbre látó „pogány” elmék előtt, akik a Róma alapítását követő IX. és a keresztény időszámítás I. százada közötti időhiátuszban éltek és alkottak. Én még Marcus Aureliust is ide sorolnám. Aztán eltelik két-három emberöltő és az emberiséget fojtogató advent rémséges hallgatását felváltja karácsony csendjének bíztató, szellős, virradatos ringatása. Ez már az ókeresztény hitvallások kora, az apostoli evangelizáció és a nyomában feléledő gnosztikusok, Valentinosz, Basilidész Markion, na és legfőképpen Órigenész szellemi virágzásának korszaka, Szt, Kelemen, Szt. Ignátiosz, Barnabás erőfeszítései, de én még ide tenném a drága jó, tiszta és gyermeteg lelkű Laktantiuszt is. Ők már a karácsony emberei voltak, az adventet felváltó karácsony, a gyermekét ölében tartó Madonna éltető, oltalmazó, nevelő csendjéből szívták hitüket és reményeiket. Ők már biztosak voltak a Nagy Igazságok felismerésében, de persze ugyanolyan bizonytalanok saját sorsuk alakulását illetően, miként az őket megelőző történelemi advent értelmisége.

Az advent mint életérzés egyetemes, sőt kozmikus létállapot: ahol változásokat szül az idő – már pedig az idő lényege és rendelése, hogy változásokat szüljön -, ott az eljövendő kor világra jöttét mindig megelőzi a maga adventje. Történelmileg ugyanúgy, mint egyénileg. Az advent evilági és materiális létforma, a teremtettség kötelmeiből adódik, hozzá viszonyítva a karácsony metafizikai, érzékfeletti, szakrális ígéret, ezért mondható, hogy az advent sokkal inkább alaphelyzete volt az emberiség történetének, mint a sok évezredes várakozás után őt felváltó karácsony. És bár az advent egyetemes, ezzel együtt is személyre szabott, mint a psziché általában.

Az én adventem magyar advent, adys hangszereléssel. Maga Ady nemcsak szülötte az adventnek, de legnagyobb költője is: akkor is az adventről ír, az advent mélyéből üzen ki, amikor látszólag egészen másról beszél. Ady egyszerre éli, csodálja, tiszteli és féli adventet. Sőt, attól tart, hogy neki már nem is lesz esélye advent éjszakai ködéből átlépni karácsony kiutat mutató csillagfényébe. Sorai arra figyelmeztetnek, amiről gyakran elfeledkezünk: a karácsony nem csupán a Megváltó e világba érkezésének, de nekünk, a leendő megváltandóknak is születésnapja:  És hörögve mondom én majd: / „Hiszen én meg se születtem. / Karácsony van, száll az angyal.”  De mintha az adventi reggelen, szobája ablakán kitekintő Babits is megrettenne attól, hogy advent lehangoló kilátástalansága lesz ezután a sorsa: „Talán örök / marad a köd / amely beföd / s kásásan ing a / tetők fölött.” Aki az adventben él, az retteg az örökélettől, amely majd csak akkor válik vonzóvá és céllá, miután átléptünk karácsonyba, és tudjuk, hogy Ő megszületett, s vele együtt mi is, mert immár általa vannak utak, célok, irányok, garanciák a méltó emberi életre.

Adja meg az Isten, hogy mindnyájan átléphessünk a magunk adventjéből a magunk karácsonyába.

 

Szőcs Zoltán

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.