SZŐCS ZOLTÁN: RADIKÁLIS ÁTÉRTÉKELŐDÉS

RADIKÁLIS ÁTÉRTÉKELŐDÉS

 

 

Az átértékelődés végbement, érzem. Nem rég történhetett, de hogy pontosan mikor, nem tudom. Miként irányultságát sem, hogy felértékelődés vagy leértékelődés volt-e, nem eldönthető. Úgy tűnik bemérhetetlen, csak az átértékelődés tényének furcsa bizonytalanságát érzékelem. De valójában az esemény alanya sem világos számomra: én értékelődtem át vagy körülöttem a világ? Csupa amorf bizonytalanság, miként az átértékelődés tárgya, lényege is nehezen volna definiálható. Csak a változás biztos, az, hogy egy nagy és mindenre kiterjedő átértékelődés történt az életemben, de fogalmam sincsen a részleteiről. Egyszerre radikális és csendes, minden drámaiság nélküli, de lényegi változás ez, mint a megszületés vagy a halál. Némileg emlékeztet az alföldi tájra, amit oly sokszor láttam a vonat ablakából: reggel még novemberi, színes avaros őszi aranyvilág – „héjja nász avaron” -, este már steril, néma, vakítóan fehér hólepte végtelenség, de hogy mikor és hol léptünk át az őszből a télbe, nem volt megfogható.

 

Ez az átértékelődés mélyrehatóbb és ijesztőbb, mint gondolnánk, ugyanis irreverzibilis. Ne olyan módosulásra gondoljunk, mint a sportágak folyton változó tabellája, ahol a tavalyi első az idén harmadik lesz,  az ötödikből pedig második. Nem, nem. Az az átértékelődés, amit én érzékelek sorsszerű és kikerülhetetlen, továbbá nem csak a felszínt érinti, holmi efemer tényezők állandó tologatásával – („Na, ki lesz idén a kupagyőztes?”) -, de mindent átértékel: eltörli a vetélkedést, a játékot, a kupát, a győzelem mámorát és a veszteség dühét, megkérdőjelezi a játékszabályokat, a sportból fakadó összes dicsőséget és erényt: totálisan annullálja magát a sport fogalmát és létjogosultságát is. Ez a radikális átértékelődés valójában magukat az eddigi értékeket törli el, azaz helyezi hatályon kívül, s vonja meg tőlük az érték jogát. Ebben az értelemben ez totális leértékelődést, egy életen át gyűjtött, féltve őrzött értékeim teljes és kétségbeejtő inflálódását jelenti. Nekem, aki eddig vagyonosnak hittem magam, a radikális átértékelődés következtében rá kell jönnöm, hogy semmim sincs, hajléktalan pária lettem. Kincseim pedig hulladéknak minősülve ott láthatók a kukákban és eldobva a járda szélen, és senki sincs, aki hajlandó lenne lehajolni értük.

Ugyanakkor érzem azt is, hogy a régi értékek helyett újak hálózzák be a világot. Róluk még semmit sem tudok, azt sem, hogy személy szerint mennyire érintenek engem, a sorsomat, az én „értékminőségemet”, mégis, valahol legbelül reménykedem, hogy ez a radikális átértékelődés valahonnan az égből datálódik, ezért végső summázata jót jelent. Ezt a keresztény hívő mondatja velem, aki belekapaszkodik a reménybe, de születési anyakönyvvel rendelkező teremtményként valójában bizonytalanul és félve várom, mit hoz a jövő. Hitem szerint jót fog hozni, nagy fokú, az eddiginél is erősebb felértékelődést, az értelmem viszont nem zárja ki a csalódást, a katasztrófát sem.  Na persze hit és értelem ritkán leledzenek közös nevezőn, és ha lehetek őszinte, azt sem tudom igazán, hogy a nagy átértékelődés a hitemen kívül az értelmemet is érintette-e.

         Netán, csak az értelmemet?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.