SZŐCS ZOLTÁN: PROBLÉMÁK A SZERETET KÖRÜL

 

PROBLÉMÁK A SZERETET KÖRÜL

Jób panasza máig sajog

 

Első megközelítés

 

A keresztény hitvilág két tartó oszlopa közül az egyik a szeretet. (A másik az áldozat). Mégis, azt tapasztalom, hogy a legkonzekvensebb hívők sem mindig tudnak mit kezdeni azzal a feltétel nélküli, mindenkire kiterjedő, viszonzást nem váró, önzetlen szeretettel, ami Istenből árad világunk felé. Ugyanis az ő szeretete minden szakralitása és kegyelmi nagysága ellenére is, időnként egyenesen igazságtalannak tűnik. Mert olyan ez az isteni szeretet, mint az égen tündöklő nap: kivétel nélkül mindenkit egyformán és azonos módon melegít, simogat, világít. A kavics, a homok, a fűszálak, a rovarok, a csigák, a madarak, a jó emberek és rossz emberek, az egészségesek, a betegek, a szépek és a csúnyák, a rabok és a rabtartók, az elítélt és a hóhér, viskó és palota egyként és teljesen demokratikusan részesül áldásaiból. Bármennyire is felemelő és csodálatunkra méltó az isteni szeretet gazdag áradása, nekünk embereknek ez valahol mégiscsak igazságtalan, mert méltatlan: a rossznak is mindent megad, amit a jónak, nem disztingvál, nem tesz különbséget emberek, helyzetek, szituációk között, feltétel nélkül adja önmagát. Már pedig, ha mástól nem, hát Nietzschétől tudhatja a világ, hogy minden – így a szeretet is -, amit feltétel nélkül adunk, az patologikus, beteges, pervcrz. Ugyanis a disztingválásra való képesség a morál alapfeltétele. Aki nem disztingvál, az eleve nem lehet morális lény.

Kínos téma. Már ötezer évvel ezelőtt az Istene fenségét az ember kezdetű sumér fohász is  – amit szokás „A suméri Jób”-ként is emlegetni – lényegében Istennek ezt az egyetemes jóságát, ezt a már-már az őt követőkkel szemben közönyösnek tűnő, a jókat és rosszakat egyformán kezelő, valójában moráltalan mentalitást rója fel a Teremtőnek. Ugyanis a teremtmény, az ember a kezdeti időktől fogva erősen morális lény volt. Ám a jelek szerint Istene nem volt az, legalábbis emberi ésszel felmérhető szinten nem. Mint látjuk a sumér panaszkodásból, már a kereszténység előtt sem, de a krisztusi megváltást követő kétezer év alatt is örök skandaluma maradt az erkölcsi világrendnek, hogy Káin és Ábel gyilkosságig fajuló versengését miért nézte közönyösen az Isten, miért hagyta Ábel pusztulását; hogy mindaz, ami Jóbbal történt, milyen logikai megközelítéssel fér bele az isteni igazságosság kategóriájába; vagy hogy a hazatért tékozló fiú miért érdemel nagyobb atyai megbecsülést, mint a jó, aki sohasem tékozolt?

A teológusok vagy hallgatnak a témáról vagy kevésbé hiteles magyarázatokkal próbálják félresöpörni. Ugyanis nem tudnak mit kezdeni vele. Az európai szellemtörténetben egyedül C. G. Jung volt az, aki merte és tudta körbejárni az isteni gondoskodás amorális jellegét. Számos utalásában, megjegyzésében foglalkozik e témával, de leginkább a Válasz Jób könyvére [Antwort auf Hiob] című, 1952-ben megjelent, kései kötetét tekinthetjük minden idők legfontosabb olyan alapművének, amely az Isten és a morál kapcsolatát boncolja. Jung református idegorvos volt, ami máris két érv ahhoz, hogy a katolikus egyház ne tekintse észrevételeit autentikusnak, személyét, a hittel kapcsolatos nézeteit pedig egyenesen inkompetensként kezelje. Sajnos. Ugyanis, amíg a katolikus egyház le nem rázza magáról középkori görcseit és beidegződéseit, gyengülése, eljelentéktelenedése és súlytalansága egyre karakteresebbé fog válni.

Jung nagyon alaposan körbejárva a bibliai Jób életének drámai fordulatait, a Válasz-ban nagyjából és röviden az alábbi következtetésekre jutott:

         Jób istene, „Jahve nemcsak, hogy nem ember, de kevesebb  az embernél. (…) Jahve négy állat-figurációja (animalia) közül csak egynek van emberarca. Ez alighanem a Sátán, a szellemi ember „védatyja”. (…) Ez a szimbolika magyarázza Jahve – emberi szempontból tekintve elviselhetetlen magatartását. Nevezetesen: ez valami elsődleges tudattalan lény viselkedése, és az ily létezőt morálisan megítélni nem lehet: Jahve fenomén és „nem ember”. (…) Az isteni tudattalanság és a reflexióhiány viszont lehetővé tesz egy olyan felfogást, amely Isten cselekvését fölmenti  a morális ítélet alól. (…)

         Aligha lehet kétségünk felőle, hogy a morális vereség, melyet Jóbbal szemben elszenvedni kényszerült, eleinte nem is tudatosodott benne. (…) Jób morálisan magasabban állt, mint Jahve. A teremtmény ebben megelőzte teremtőjét. (…)  Jahve kénytelen emberré lenni, mert az emberrel szemben követett el igazságtalanságot.”

 

Lehetséges az, hogy a Teremtő olyan minőségekkel szembesül saját kreációjában, melyeknek létezéséről korábban fogalma sem volt, következésképpen nem ő tervezte bele? Azt hiszem, ez sokkal gyakoribb a mindennapokban, mint gondolnánk. Ha egy építészmérnök egészen speciális szempontok szerint kell, hogy megtervezzen egy házat, és csakis ezen szempontok tökéletes megvalósítására törekszik, akaratán kívül, mintegy járulékosan egy-két olyan sajátságot is létrehozhat az épületben, mikre egyáltalán nem is gondolt, és ezek csak a használatba vételt követően tűnnek elő. (Pl. különféle mellékes akusztikai tényezők összejátszása folytán zavaróan visszhangos egy terem vagy egy folyosó. Ez a tervezéskor egyáltalán nem volt nyilvánvaló.) De gondolhatunk a gyógyszerekre is: célzatos, primér hatásuk lehet ugyan tökéletes, de mellékhatásaik nem ritkán megnehezítik alkalmazásukat.

Amikor Isten megteremtette a világot, teremtményeit (növényt, állatot, embert) élőnek teremtett ugyan, de nem morálisnak. Számára – Jung óta tudjuk – a moralitás nemcsak totálisan ismeretlen pszichológiai fogalom volt, de nem kívánatos is: mennyivel egyszerűbb, célszerűbb, problémamentesebb a lelki tényezőkkel nem küszködő élőlényekkel (növényekkel, állatokkal) célt elérni, mint a morális elvárásoktól és kívánalmaktól vezérelt emberrel, aki előbb-utóbb megsértődik, ellenszegül, mert moralitása érzékennyé és sajátossá teszi igazságérzetét.

Istent tehát megszégyenítette Jób, rámutatva, hogy bizonyos tudati deficittel rendelkezik teremtményével szemben, amely olyan pszichés minőségeket mutat fel és követ (morál), mikről neki fogalma sincsen, ezért kénytelen volt maga is emberré lenni, hogy immár belülről, a legteljesebb lelki azonosulás útján ismerje meg saját teremtményét, akit ugyan saját orcájára és alakjára teremtett, de akinek lelkisége mégis eltérő lett az övétől.

 

Morális az, ami helyénvaló és elfogadott, más szóval morális minden, ami igazságos. A morál és az igazságosság egypetéjű ikrek. A dolgot bonyolítja, hogy az igazságosságot a törvény betűje mondja ki ugyan, de csak akkor szervesül a társadalomi közérzetben és az egyéni vélekedésben, ha érzelmileg és tudatilag is mélyen belegyökerezett az adott kultúrába. Így aztán ahány kultúra, annyi morál és annyi igazság. A szunnita arabok közérzetét megnyugtatja és bebalzsamozza a tudat, hogy a tolvajok kezét nyilvánosan levágják, hogy a rajtakapott menyecskét halálra kövezik rokonai és ismerősei, hogy az elfogott gyilkost zsúfolt lelátók előtt, a futball-stadion kezdőkörében az áldozat rokonsága otthonról hozott késekkel kéjesen szétcincálhatja. A siíta Iránban viszont ma is megkorbácsolnak embereket, akár nőket is – persze, csak ha megérdemlik. Kínában felakasztják azt, aki sikkasztott. Európában néhány éve már elképzelhetetlen a halálos ítélet, lett légyen bármi is a bűn. Innentől kezdve már minden csak nézőpont kérdése: számunkra barbár vandalizmus fiatalemberek vagy vének kezének a levágása, holmi lopás miatt, miként a kínai szemében visszásnak tűnik, hogy a lebukott magyar sikkasztó szinte következmények nélkül, vagy alig-következményektől terhelten folytatja addigi életét. Ez utóbbi jelenséget ugyan én sem, üdvözlöm, de halálbüntetést még a legnagyobb tőzsdei cápákra és banki ügyeskedőkre sem kívánok. Ahhoz túl keresztény vagyok. És ennél a pontnál tulajdonképpen vissza is kanyarodhatunk Jób mélyszimbólumú történetéhez.

Az istenfélő és az írás szavait konzekvensen követő Jóbnak minden értelmezhető ok, előjel, bűnelkövetés nélkül a Sátán kezére adása, meghurcoltatása, földi létének tönkre tevése, nyomorba döntése, testi-lelki megalázása, vagyis „próbatétele” érthető módon fölöttébb igazságtalan és immorális sorscsapásként jelent meg Jób tudatában. De érthetetlen módon nem akként az Isten tudatában. Talán ez is csak nézőpont kérdése? Gyanítom, hogy igen.

 

De itt némileg kiegészíteném Jung örökérvényű megállapítását, miszerint a „Vagyok, aki vagyok” (Móz.2., 3.14.) Jehovája önlényegéből fakadóan nem morális lény. Ez ugyanis nézetem szerint csak az egyik oka annak, hogy alkotója nem volt képes Jób világlátását, szellemiségét, morális alapvetéseit evidens módon megérteni, és – ezen esetleges megértés fennállása esetén – a Sátánnal kötött sajátos fogadását nem megkötni, de legalábbis nem így. Ugyanis, ha a morálok és igazságok – a hagyma héjához hasonlóan egymást fedő, egymáshoz rendelt, de valójában egymással semmiféle kapcsolatban nem álló – nem érintkező, a másik szisztémára hatással lenni nem tudó világát nézzük, nyilvánvalóvá válik, hogy mindegyiknek a maga saját valóságtudata, vagy ha így tetszik: valóságillúziója adja meg létjogosultságát. Semmi más.

Ha egy négyéves kisfiú az óvodában kitöri a piros műanyag teherautó kerekét, számára az hatalmas érzelmi megrázkódtatás, lelkiismereti és tudati sokk. Ugyanakkor sem az óvónéni, sem a szülei, sem senki a felnőttek világában nem képes felfogni ennek a rettentő eseménynek a súlyát, és gyakorlatilag nem foglalkoznak az „esettel”. Ugyanis a felnőttek világában eleve nem lehet szóra érdemes, különösebben figyelemre méltó semmi olyan esemény, ami az óvodai játszószobában történik. Mert tudják, hogy az nem valóságos, az egy hermetikusan zárt világ, ott minden balesetmentesen van kialakítva, ott semmi nem árthat a gyerekeknek. Ez igaz is, csakhogy a gyerek sajátos fantáziájú, mese-valóságtudata mindezt nem így látja. Neki a piros teherautó kerekének kitörése igazi valóság, igazi tragédia, ami lesújtja, szinte beteggé teszi, mitöbb, nagyon magányos is marad ezzel a gondjával, mert a felnőttek nem értik, hogy egyáltalán mi gondja lehet? Két valóság megy itt el egymás mellett: a felnőtt racionális és a gyerek irracionális valósága, miképpen Jób könyvében a Teremtő és a teremtmény valósága nem volt képes találkozni.

 

És megint visszatértünk a valóság mibenlétének kérdéséhez. Az életünket domináló valóság ugyanis teljes mértékben meghatározza igazságfogalmaink és moralitásunk részleteit. Az Istent meghatározó valóság egy olyan abszolút valóság, amely az emberi értelemben vett morált nem ismeri, ugyanakkor a maga abszolút helyzetéből kifolyólag ignorál és annullál minden más alsórendűbb – (értsd: kevésbé reális, affektivitással átszőtt) – valóságot. Valójában csak egy valóság van: Isten valósága. Teremtményeinek ugyan, alkalmi használatra biztosított egy földi valóságot, de ennek kompetenciája és haszna nem lépi túl a teremtményi lét praktikus határait, mondhatnám: ez az óvodai játszószoba valósága, ahol valójában nem is történhetnek igazán fontos dolgok. Tudom, profánul hangzik, mégis egyre inkább gyanítom: Isten számára semmi sem fontos, mert semmi sem valóságos, ami e földi létben történik; neki egészen más nézőpontja van, és – legyen bár fájó ennek elismerése -, az ő nézőpontja teljesen felülírja a mienket. Mi is neki adnánk igazat akkor, ha volna kellő szellemi kapacitásunk, hogy szembesüljünk nézőpontjával.

Hogy ez egy kissé merész állítás az emberiség történelmének és katasztrófáinak ismeretében? Merésznek tűnhet, de hála Istennek, nem az. Ugyanis a különféle alsóbbrendű valóságok (igazságok) és isteni világrendet képviselő abszolút valóság (igazság) közötti távolság mértéke meghatározóan fontos abban, hogy mi az, ami tényleg megtörtént, és mi az, ami nem. Ugyanis egyedül csak az isteni abszolút valóság tekinthető valóságnak, és minden más – a tőle való eltérés arányában – kisebb-nagyobb mértékben csupán virtualitás. A földi valóságot nem szabad elhinni! Ezért nincs létjoga Istennek szegezni az obligát kérdést „Ezt a szörnyűséget hogyan engedhetted, Uram?” Ugyanis az a szörnyűség meg sem történt valójában, mivel a földi valóság koordinátái között nem történhet semmi valóságos! Életünk, sorsunk sérelmeit felróni Istennek hasonló oktalanság, mintha egy filmbeli baleset tényét rónánk fel a rendezőnek, kioktatva a Szent Lajos király hídja rendezőjét arról, hogy nagyobb odafigyeléssel miként kerülhette volna el Peru öreg hídjának szétszakadását és az öt ártatlan áldozat halálát… vagyis: magát a filmet.

 

A fentiek figyelembe vételével könnyen belátható, hogy mindaz, amit Isten Jóbbal tett, az ő abszolút igazsága szempontjából nem volt sem elítélhető, sem skandalum. Észlelte viszont, hogy Jób szempontjából nagyon is az. Ezt követően kerülhetett sor arra a példátlan lépésre, amire Jung rámutatott: Isten, a tőle addig idegen moralizálódás igényével emberré lett, hogy teremtményeinek észjárását az addigiaknál jobban megismerje. Ez a csoda Jézus Krisztus történetében ment végbe, így a kereszténység elmondhatja, hogy övé a világ egyetlen vallása, melynek Istene teljes értékű Isten és teljes értékű ember egyszerre.

Kereszténynek lenni jó, felemelő és hatalmas segítség az életen való átbukdácsoláson.

 

 

Második megközelítés

 

Soros György híres-hirhedt alapművének, A nyílt társadalomnak (Open Society) a bankár  világnézeti alapelveit bemutató részében részletesen kitér a morál és az amoralitás problémájára. Rezzenéstelen arccal, emelt fővel vállalja, hogy amikor ő „pénzt csinál”, a világon semmiféle morális szempontokat nem vesz, mert nem vehet figyelembe, ugyanis a pénzvilág, a pénztőzsde sajátos belső működésének megvannak a maga szigorúan céltudatos, szakmai törvényei és ott a morálnak a világon semmi keresnivalója vagy szerepe nincs. „Az emberek nehezen tudják elfogadni azt a tételt, mely szerint a piacok amorálisak. … Mi több, az erkölcsnélküliséget [amoralitás] még az erkölcstelenségnél [immoralitás] is nagyobb bűnnek tartják. … A pénzpiacok embertelenek, de hatékonyak. Az erkölcs nem jut szerephez bennük.”  Ezt az állapotot A nyílt társadalom önmagát nemcsak bankárnak, de filozófusnak is tekintő szerzője úgy véli áthidalni, hogy a gátlásnélküli amoralitással szerzett horribilis vagyonának egy részét immár vastag morális panírba mártogatva alapítványain keresztül szétosztogatja: „Könnyebb volt pénzt keresni és jótékony célra költeni, mint erkölcsi megfontolásokat csempészni a pénzcsinálásba. … Az üzlet és a jótékonykodás összekeverésével kapcsolatban még ma is bizalmatlan vagyok, de rádöbbentem, hogy az ilyesmi elkerülhetetlen.”  A globalizmus nagy nevű prófétája summa summarum bevallja nekünk, hogy valójában egy skizofrén állapotban él: van egy totál amorális Soros, aki „csinálja a pénzt”, és van egy moralizáló Soros, aki jótékonykodik és filozofál. De szerinte ez csak így képzelhető el, mivel morális pénzpiac eleve nincs és nem lehetséges. Jelen tárgyunk szempontjából ennyi elég is Sorosból, akinek – félve és gyanítva vallom be – vélhetőleg igaza lehet az üzleti szellem és az üzleten kívüli szellem összevegyíthetetlenségét illetően. Víz és olaj ez, amely nem képes elegyedni egymásban.

 

Érdekes kérdések ezek, csakhogy nem Sorossal születtek, legkevésbé sem az ő szellemi felismerései. Utalhatnék például Darwinra, aki a földi élővilág evolúciójának leírása közben kegyetlen következetességgel egy amoralista szemével látta a dolgokat: az erősebb elpusztítja a gyengébbet, itt morálnak, bárminemű egyéb affektív szempontnak nincs helye. Csupa egzakt tulajdonságok végső eredője a győztes: ő az erősebb, az ügyesebb, a gyorsabb, a szívósabb, tehát ő a nyerő. Akkor is, ha csúnyább, visszataszítóbb, ocsmányabb, mint azok, akiket legyőzött. Darwin nem kevesebbet sugall ezzel, semmint azt, hogy az élővilág kiterjedt lombozatú családfája, melynek legcsúcsán trónol az ember, mint a teremtés koronája, valójában egy amorális univerzum vérengzéseinek következménye.

De mintha az emberiség kollektív tudattalanját is terhelnék ezzel rokon emlékek. Különféle mítoszokban, egymástól teljesen függetlenül mesélnek a legendák arról, hogy a történelem hajnalán élt egy (iker) testvérpár, kik közül az egyik féltékenységből, önzésből megölte a másikat, így kerülvén helyzetbe a jövőt illetően. Káin megölte Ábelt, hogy azután az ő vérvonalát vigye tovább az emberiség, melynek XIX. századi status quoját Vörösmarty „sárkányfog veteménynek” minősítette.  Aztán ott van Romulus, aki megölte Remust, így ő alapíthatta meg Rómát, vagyis elmondható, hogy a Római Birodalmat egy gyilkos indította el történelmi útján. Hogy aztán a későbbi világtörténelemben hány testvérgyilkosság történt a hatalom megragadása okán, nem posztunk számba venni, az viszont kimondható, hogy az emberiség egymást követő századainak ügydöntő mozzanatai, mintha jellemzően morál nélküli események lettek volna. Arany János ezt így fogalmazta meg:      Ezelőtt a háborúban

          Nem követtek semmi elvet,
         Az erősebb a gyengétől
         Amit elvehetett, elvett.

 

Ahhoz sem férhet kétség, hogy a matéria világában (fizika, kémia) végbe menő események is kizárólag és teljesen morálmentesek. Ha egy papírlap eléri a maga gyulladási hőmérsékletét, lángra lobban és elég, legyen bár ezerszer szent, fontos, pótolhatatlan szakrális vagy művészeti alkotás hordozója. Az anyag nem ismer morális kételyeket, csakis a beleprogramozott viselkedésmintát tudja adni, azt azonban mindig és feltétel nélkül. A bomba robbani fog, bármilyen pusztítást vigyen is végbe. A matéria világa tökéletesen amorális, erkölcsi megfontolásoknak nincs helye benne, mivel az lehetetlenné tenné rendelt működését. Ezen nagyon is szembetűnő összefüggések elgondolkodásra késztették a szellemtörténészeket, akiknek egyik legnagyobbja, Nietzsche, a XIX. század modernizálódó légkörében nemes egyszerűséggel a morál teljes ignorálását, mellőzését javasolta olvasóinak, mondván, hogy avitt, használhatatlan történelmi bútordarabról van szó, amely – akárcsak maga Isten – rég halott. A szemétdombra vele! Ez kétségtelenül egy lehetséges lereagálása a morális és amorális világkép ellentmondásainak, de semmiképpen sem az egyetlen.

 

Térjünk vissza Jóbhoz és kockáztassunk meg egy kissé pökhendinek tűnő, de részünkről a legteljesebben alázatos feltevést: mi van, ha Jung tévedett? Na nem mindenben persze, mert azt a felismerését, miszerint Isten amorális, teológiai alapvetésnek kell tekintenünk. Ez már csak Isten érdekében is helyénvaló, ugyanis, ha Isten morális lény lenne, akkor nagyon nehezen lehetne kimagyarázni földi létünk ezernyi méltánytalan igazságtalanságát, amik az ő mindent látó szeme előtt játszódnak le. És ő hagyja. De valójában azért hagyja, mert észleli ugyan őket, de nem a maguk morális súlya szerint értékeli. Mindebből azonban nem következik az, hogy Isten nem tudott a morálról, és az nem az ő határozott teremtői akaratából kíséri végig az embert egyéni és társadalmi életének egészén, hanem valamiféle véletlen mutáció folytán jött létre. Őszintén szólva ez a mutációs elmélet a kevésbé hitelesnek tűnő változat szememben, márcsak azért is, mert szerepel  benne a „véletlen”, amiben nem hiszek, főleg nem a teremtést illetően. Talán ebben a pontban tévedhetett Jung: Isten nem Jób reakcióinál döbbent – kvázi csodálkozott – rá az embert dominánsan uraló morál létezésére, hanem éppen Jób próbatétele által akart megtudni róla többet. A mi gondolkodásunk röghöz kötötten antropomorf, akkor is az, amikor Istenről beszélünk. Pedig Istennek teste sincsen és morálja sincsen embermód értelmezhetően. Ugyanakkor természetesen van valami, ami az ő testének és moráljának felel meg, így aztán, amikor „saját képére és hasonlatosságára” megalkotta az embert abba morált is teremtett, csakhogy a mi morálunk nagyon antropomorf morál. Ezért lehetséges, hogy Isten előtt esetenként rejtve maradnak bizonyos tartalmai.

A Jób könyvének története valójában értelmezhető úgy is, hogy Isten azért szabadította rá egy időre a példamutató hitvilágú Jóbra a Sátánt, mert élesben akarta tesztelni, hogy mennyire szervesült belé a hit által az a bizonyos morál, amely valójában az ember létének egyetlen szakrális produktuma, hiszen kívül áll és szemben áll mindennel, ami materiális és praktikus: a morál kilóg a teremtésből, noha része annak. Jób jelesre vizsgázott, letette az érettségit és visszahelyeztetett javaiba, régi, istenfélő dicsőségébe. Mondjuk így: Jehova megnyugodhatott, mert az általa adott  Tízparancsolat, ami nem más mint maga az ősmorál, Jób esetében már megerősödve, kibokrosodva, kitéphetetlenül jelenik meg a szellem részeként. És ha a Tízparancsolat teológiai értelemben az ősmorál, minden moralitás kezdete, pontosabban fogantatása, akkor a morál születésnapja a jézusi Hegyi beszéd elhangzása volt. A mai értelemben vett morált ugyanis Jézus Krisztus hirdette ki és honosította meg az ókor végi Európában. Divatos szlogennel élve, Jézus nagy projektje a morális Európa megszületése volt.

Ez a terv valójában véve meg is valósult, bár nem egészen úgy, ahogyan azt Jézus szerette volna. Ugyanis az amoralitás sikert, pénzt, karriert garantáló, kényelmes útja sokakat elcsábít a morál közeléből. Mások viszont, noha nagy hangon moralizálnak, valójában csak a saját maguk által összefércelt erkölcsi ágyékkötőjükkel próbálják eltakarni szégyenüket. Ugyanakkor egyszerre megható és komikus az erőlködés, amint a börtönökben élő tolvajok, gyilkosok szubkultúrájában is, mennyire ragaszkodnak saját erkölcsi igazuk meglétéhez: „Azért vágtam bele bicskát, mert a halott édesanyámat gyalázta. Megérdemelte, újból belevágnám!” Afelől se legyen kétségünk, hogy Káin milyen ügyesen megindokolná Ábel megölését, hiszen rettentően méltánytalan és igazságtalan volt, hogy mindig csak Ábel kapott dicséretet, ő nem. Pedig ő legalább olyan jó volt, mint Ábel. Sőt! A bosszúja indokolt volt! Romulus pedig – mint tudjuk a korabeli történetírók nyomán – szintén „jogosan”, bizonyos szent határok megsértése miatt végzett ikertestvérével. Tiszta lelkiismerettel, erkölcsi igazságának biztos tudatában.

 

Mindebből levonható valami olyan szentencia, hogy korunk erkölcsiségét egyformán veszélyezteti az amoralitás egyre dagadó divatján kívül az a fajta krypto-immoralitás is, amely a személyre szabott, mindenkinek méret után készült, kényelmes privát erkölcsiségét tekinti etalonnak. Ezek az emberek úgy immorálisak, hogy látszólag nagy következetességgel tartják be (és követelik meg másoktól) saját erkölcsi rögeszméiket. Ezen utóbbi jelenség is kezd társadalmi méreteket ölteni. Az Európai Unió mértékadónak tekintett nyílt hazudozásai, a PC (politikai korrektség) handa-bandázása, az elhallgatások, a kettős mércék világa mind erre utalnak.

 

Mintha csak ezt látta volna előre Arany, akinek fentebb idézett, 1877 körüli versikéje így fejeződik be:

                                               Most nem úgy van. A világot
                                               Értekezlet igazgatja:
                                               S az erősebb ha mi csinyt tesz,
                                               Összeül és – helybehagyja.

 

És a helybenhagyás után nyomban helyreáll az erkölcsi világrend nyugalma.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.