SZŐCS ZOLTÁN: NIETZSCHÉRŐL

NIETZSCHÉRŐL MAI OLVASATOMBAN

 

Hosszú évek óta először újra olvastam Nietzsche néhány gondolatát. Bár, itt a „hosszú évek” kifejezés alkalmazása kissé finomkodónak tűnik: valójában életem azon rég szertefoszlott, fiatalos mohósággal gyűjtögető életmódja idején olvastam rendszeresen Nietzschét, amikor még szellemi mindenevőként tömtem tarisznyámba bármit, csak eredeti legyen. Ez az időszak már réges-régen mögöttem van, már nem tartom fontosnak, hogy eredeti legyen amit olvasok, csak egyetlen kritériumot támasztok: igaz legyen. A porosodó Nietzsche kötetek persze mindig is karnyújtásnyira voltak tőlem, saját polcuk volt, de évtizedek óta eszembe nem jutott onnan leemelni és kinyitni őket.  Szerzőjüket úgy könyveltem el egykoron, mint egy kétségbevonhatatlanul hiteles, nagy klasszikust, akitől sokat tanultam, és nyilván tanulhatnék ma is. Így aztán engem is meglepetésként ért, hogy a nagy német mester 1889. január 3-án, Torinóban történt tragikus elmeösszeomlását megelőzően írt, utolsó nagy munkái (Ecce homo, Az Antikrisztus) mai olvasatukban bosszantó bárgyúságoknak, csőlátásos, zavaros, szellemszegény vagdalkozásoknak tűnnek. Ez a jelző jutott eszembe, miközben az Antikrisztust olvastam: aki ezt írta, az dilinyós volt. Nietzsche keresztényellenessége nem teológiai vagy filozófiai rendszerek felépítésével kialakított ideológiai struktúra, kizárólag és csakis egy szétesés előtti fázisában vergődő psziché kétségbeesett haláltáncának utolsó próbálkozása. Nem filozófiai, hanem pszichopatológiai termékek.

Az Antikrisztust lezáró szánalmas oldal, amelyet magának a Sátánnak a nevében fogalmazott, ratifikált és tett közzé Nietzsche (Törvény a kereszténység ellen), oly annyira pszichotikus észjárásra utal, hogy méltatlan és elítélendő lenne górcső alá tennünk. Lépjünk túl rajta. Viszont az Ecce homo és Az Antikrisztus minden lapját átitató Jézus-, jóság-, részvét- és morálellenességén már nem tudok túllépni. Bár, nemcsak ezeken, mivel az ugyancsak a „kései nagy munkák” sorába tartozó Az értékek átértékelése viszi a prímet a kereszténység lejáratásában. Ebben ismerhetjük meg Jézus valódi milyenségét – ahogyan azt Nietzsche felfogni képes:

„Jézus a zseni ellentéte: idióta [értsd: tudatlan]. Érezzük, hogy képtelen bárminemű realitást felfogni: öt-hat fogalom körül forog, amelyeket régebben hallott s lassanként megértett, vagyis félreértett, ezekben van egész tapasztalata, világa, valósága – minden egyéb idegen tőle.  (…) Gyermeteg módon megrekedt, visszamaradt a pubertás korában, mindez bizonyos epileptoid  neurózisok típusára jellemző. (…)  Képtelen bárminemű szellemi dolgot felfogni, a „szellem” szó az ú szájából félreértésként hangzik! E szent idiótát még csak meg sem érintette a tudomány, ízlés, műveltség, logika legenyhébb fuvallata, ahogy az élet szele sem érintette meg. (…)  Szögezzük le: idióta ő egy nagyon okos nép körében… Tanítványai viszont távolról sem voltak azok… Pál aztán egyáltalán nem volt idióta – meglátszik a kereszténység történetén.”

Nem azért tartottam fontosnak ilyen hosszasan idézni Az értékek átértékelésének néhány sorát, hogy Jézus portréjának e szokatlan ábrázolásával szórakoztassam olvasómat, csakis azért, hogy Nietzsche mester kevésbé ismert portréját ismerhesse meg belőle, majd, ha szükségesnek véli, értékelje át eddigi értékeit a német filozófust illetően. Ugyanis sokkal inkább Nietzsche önportréja ez, mint gondolnánk: az ő arca néz vissza ránk  az állítólag Jézust ábrázoló képéről.

Nietzsche, aki önmagát „a kereszténység elszánt ellenségének” minősíti (Ecce homo), azt vallja, hogy – Jézussal ellentétben – „életakarásomból csináltam filozófiámat”. Mert, hogy Jézus viszont életidegensége, idiótasága, öncsalásai és téveszméi révén az életellenségre, a szegénység- és szenvedéskultuszra, az áldozathozatalra alapítja tanításait. Nietzschét olvasva úgy tűnhet, hogy a világ egy hatalmas, terített svédasztal, amelyhez mindenkit nagy hangon meginvitálna a természet, viszont Jézus ott ólálkodik az asztal körül és a keresztény tévtanokra hivatkozva elűzi mindazokat, akik szeretnének enni róla.  Ezért van az – fejti ki filozófusunk Az Antikrisztusban -, hogy Jézus a zsidó papi rend azon emblematikus képviselője, akiknek legfőbb érdeke, „hogy az emberiséget beteggé tegye, s hogy a „jó” és „rossz”, az „igaz” és „hamis” fogalmát egy életveszélyes és a világot rágalmazó  értelembe fordítsa át.”  Vagyis romlottságot képvisel a világban: „Romlottnak nevezek egy állatot, fajt, egyént, akkor, ha elveszíti ösztöneit, s amikor a számára hátrányost választja és részesíti előnyben.” Ilyen kijelentéseket csak az tehet, aki rendkívül biztosan tudja azt, hogy számára, illetve környezete számára mi előnyös vagy mi hátrányos. Ehhez viszont minden létező szempont ismeretének birtokában kellene lennie. A magabiztos Nietzsche azt hiszi magáról, hogy ő ebben a privilegizált helyzetben van, viszont elképzelhetetlennek tartja, hogy Jézus abban lett volna.

A tengerpart lankáin elterülő olajfaligetében dolgozgató paraszt áldja a teremtőt mindenért és nagy magabiztossággal zavarja tovább azt az őrült idiótát, aki figyelmezteti, hogy meneküljön, mert félórán belül itt a cunami és nyomtalanul elsodorja az ültetvényt, sőt az egész partvidéket. Mint ahogyan kortársai is eszementnek vélhették Noét, aki a sivatagos Izrael forró szárazságában, több napi járóföldre a tengertől kertjében termetes bárkát kezdett építeni az állítólag várható vízözön miatt. Ami aztán meg is jött és őt igazolta, de mindazokat ez már nem érintette, akik korábban kiröhögték, aztán elpusztultak a vízözönben.

Nietzsche Jézushoz viszonyított, hozzá felérni nem tudó röghöz ragadottsága abból ered, hogy javíthatatlan és gyógyíthatatlan XIX. századi mivolta miatt abban a meggyőződésben él, hogy csak egy valóság van, és ő ezt a valóságot ismeri. Friedrich Nietzsche talán legnagyobb filozófiai gyengesége, hogy a körülötte lévő világ realitásait elhiszi valóságosnak: kételkedés nélkül valóságnak hiszi a környezetét, a transzcendencia legminálisabb mértékben sem hiányzik neki. Elképzelni sem tudja, hogy egymásra épülő, párhuzamos valóságok (dimenziók) egyidejű létezésének racionálisan aligha megérthető szintézise a világ – (ég, föld, menny, pokol, purgatórium, jelen, múlt, jövő, élet, halál) -, és amit ő valóságnak hisz, vél, gondol, az egyáltalán nem maga a valóság, legjobb esetben ennek egy lehetséges szintje.

Jézus, aki Isten fia volt, beavatottsága révén Nietzschénél sokkal magasabb rálátással bírt a földi dolgok és események „előnyös” vagy „hátrányos” mivoltáról. A „Hotel Földi Lét” fölöttébb becsapós szálláshely: látszólag lerobbant putri, a valóságban viszont egy ki tudja, hány emeletes, sokezer szobás felhőkarcoló, de ebből mindenki csak azt az egy szobácskát, esetleg folyosót ismeri, ahol él. Jézus bejáratos volt minden szint minden szobájába, neki minden lifthez volt kulcsa, ő a maga holisztikus teljességében látta és értékelte mindazt, ami a földön történt vagy történni fog. Ő a szónak valamiféle filozófus önképzőköri értelmében valóban nem lett volna megfelelő vitapartnere Nietzschének, mivel tudásanyagának minőségi kiterjedtsége, axiomális jellege, a normál racionalitáson túlmutató valóságképe – (ez ő valósága tekinthető az igazi valóságnak, nem a Viktoriánus-korabeli vélekedések szintje) – Nietzsche fogalmi rendszerével erősen inkommenzurábilis. De nem Jézus miatt, ő ugyanis mindent megtett, hogy még Nietzsche is megérthesse igazságait, olyan példabeszédek nyelvezetén próbált kommunikálni vele, melyek áthidalhatták volna a köztük lévő hatalmas tudáskülönbséget, de megértés helyett Nietzsche leidiótázta őt. Az ilyen reakciókra Jézus soha nem reagált. Mint tudjuk, a sas nem kapkod a legyek után.

Nietzsche hajlamos rá, hogy alaposan eltájékozódjon az égtájak között, esetenként keveri a lentet a fenttel, északot a déllel, a kezdetet a véggel. Látványos, magabiztos szellemi produkciókra képes, csak éppen a dolgok mélymegalapozottsága hiányzik mondatai alól. (Pl. a Zarathustra több változatban is kifejtett, ám mégsem meggyőző mondata: „A jók ugyanis – nem tudnak teremteni: ők mindig a vég kezdete.”) Sajnálatos, hogy nem részletezte a miérteket, ez a konklúzió ugyanis inkább megmosolyogtató, mint komolyan vehető.

Ugyancsak sokat küszködik a kereszténység zsidó miliőben történő megjelenése, Jézus és tanítványai zsidósága miatt. Szinte szánalmas erőfeszítés a krisztusi hitvilág lejáratására Az Antikrisztus ezen mondata is: „A kereszténység nem a zsidó ösztönnel szembeni ellenmozgalom, hanem annak következménye”. Ez az érvelés körülbelül annyira meggyőző, mintha valaki azzal győzködne, hogy az antikommunizmus nem a kommunizmussal szembeni ellenmozgalom, hanem a kommunizmus egy fejlődési fázisa, miáltal maga is így vagy úgy, de része a kommunizmusnak. Ügyes próbálkozás, bár Nietzschétől többet vártam volna.

De talán legnagyobb tévedése filozófusunknak az, hogy Jézus és a kereszténység kapcsolatát nem a maga valóságos viszonyrendszerében értelmezi, pedig XIX. századi gondolkodóként ezt már megtehetné. Kétségtelen annak a közfelfogásnak a dominanciája, hogy Jézus Krisztus, mint „vallásalapító” hozta létre, ha így jobban tetszik: találta ki a keresztény világképet. Csakhogy ez, immár a kereszténység közel kétezer éves történelme után, nem feltétlenül kell, hogy kielégítő magyarázat legyen. Newton fejére ráesett az alma, és ő hirtelen felismerte a gravitációs erő létezését: felismerte, de nem ő találta ki. Einstein felismerte a tér görbültségének valóságát, de nem ő hozta létre, ő csupán elsőként írta le és bizonyította. Ugyanígy, nem Jézus találta ki azt, amit ma a jézusi keresztény hitvilág meghatározó elemeinek tartunk – (hit, remény, szeretet, áldozat, tűrés, szerénység, jóság, részvét stb.) –, mert ezek az Isten által teremtett világnak olyan elrendelt alapvetései, melyek mindenkire nézve ajánlottak, valójában kötelezőek, bár Isten nem féltetlenül él retorzióval az ezen elvárásokat elkerülőkkel szemben. Ugyanis e lázadók az isteni világrend helyreállításának, az ősbűn felszámolásának folyamatát meggátolni nem, legfeljebb lassítani tudják.

A tizenkét apostolt oktató, a Hegyi Beszédet megtartó Jézus nem feltaláló volt, aki egy addig sosem létezett gondolatiságot kezdett hirdetni, hanem az az Isten által beavatott, kiemelt, felhatalmazott történelmi személyiség, aki először fogalmazhatta meg nagy nyilvánosság előtt és tehette társadalmi mozgalom („egyház”) programjává a teremtett világ azon isteni törvényeit, amik nem feltétlenül vonzóak ugyan mindenki számára, de miket megkerülni senki sem fog tudni ezen a földön. Elodázni talán, de megkerülni nem.

Szegény Nietzsche azt hitte, hogy a kereszténységet, mint valami divatos, dekadens, polgári filozófiát egy Jézus nevű zsidó rabbi alkotta meg, ezért ez a kereszténység, mint holmi filozófiai okoskodás, támadható, kikezdhető. Csakhogy Jézus szavai filozófiai skolasztikával és fogalmi rabulisztikával ugyanúgy nem kezdhetők ki, mint egy tüdődaganatot ábrázoló röntgen felvétel: a tények önmaguk bizonyítékai. Közismert filozófiai és természettudományi alapelv ez, miképpen az is, hogy csak és kizárólag a hatásaiban létezik minden. Aminek semmire, senkire, semmiféle kimutatható hatása nincs: az nincsen. Az „idióta” Jézus tanításainak két évezred óta konstans módon az öt kontinensre kiterjedő történelmi és társadalmi hatása kétségbe vonhatatlan. Aligha veheti fel vele a hatástörténeti versenyt a filozófia tudományának bármely nagysága is. Ő ugyanis nem volt filozófus, ő Isten fia volt.

A kereszténység éppen ezért a legnagyobb és legszentebb vallás a világon: igazságai és elvárásai nem az evilági, korlátolt valóság, hanem az isteni, abszolút valóság nyelvezetén és fogalmiságán  szövegeződtek, noha nem minden vonatkozásában vonzó, mint láttuk, némelyek számára idiótának tűnő az, amit ez a valóság elvár a teremtményektől (tűrés, áldozat, szeretet, hit és remény). Talán nem vonzó, viszont ezerszázalékosan igaz. A hívő keresztény nem azért nem rohan oda a gazdagon megterített svédasztalhoz, mert az éberen őrködő Krisztus elzavarja onnan, hanem azért, mert az éberen őrködő Krisztus már korábban meggyőzte őt arról, hogy van helyesebb és hasznosabb dolga is akad ezen a földön, mint a svédasztal körüli keringés. Ez utóbbit persze senki sem bünteti, viszont amíg ott lebzsel jobb falatok kikémlelése céljából, mivel élete véges, elveszíti az időt, a drága időt, amit saját üdvösségének elérése érdekében kihasználhatna.

Nietzsche tökéletesen félreértette Jézus földi pályafutásának jól érzékelhető sikertelenségét, tehetetlenségét, bukásait: ellene fordult, bíróság elé citálta saját népe, megkorbácsolták, megalázták, Barrabás”-ozva halálra ítélték, keresztre feszítették, megölték. Ha nem Jézusról lenne szó, azt mondhatnánk: tökéletes kudarc. Csakhogy róla van szó, Isten fiáról, aki teljes értékű ember és teljes értékű Isten. Földi kudarcai metafórák az őt követők számára: e földi létben ennél többre ne számítsatok, itt ez az elvárható és természetes, de majd a másik létben, az égiben, ahová követni fogtok engem, rangotok, jóságotok és lelkiségetek értékeinek arányában fogtok megkapni minden isteni kárpótlást. Jézus kereszthordozása nem néhány elkerülhető véletlenen múlott: ő „némi szerencsével” nem úszhatta meg a földi megaláztatást, hiszen azért küldetett ide! Miképpen mi is. És miképpen Nietzsche is, aki szellemi összeomlása után még 11 évig bénán feküdt betegágyában a kommunikációs kézség legminimuma nélkül.

Nietzsche műveinek előszedése, érettebb fejjel, rosszabb szemmel való újraolvasása nem tett jót az ünnepelt német filozófus bennem élő imázsának. A gazdag életmű kései kötetei károsak, számomra elfogadhatatlanok. Mazsolázni kell a tudatilag még nem borús, tiszta elmével írott mondatai, tanulmányai között, és tény, hogy így is találhatunk egy vaskos kötetnyi, továbbgondolásra inspiráló  kiváló gondolatot.

  1.  Nagypéntekjén

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.