SZŐCS ZOLTÁN ÍRÁSAI

 

ADVENT SZÜLÖTTE: ADY

 

Az advent mint létállapot mindig is vonzotta Bölcs Agónt. Az, hogy délután négykor már sötét van, hogy az utcán a hideg szélben, a permetező esőben vagy a szállingózó hóban fázósan siető emberek egytől egyig mind igyekeznek minél előbb hazaérni, a meleg otthon biztonságába. És ha hazaér az adventi ember, szinte predesztinálva van az elmélyült gondolkodásra: vajon mit üzen ez az adventi sötétség, ez az őskomorság, mit hoz még, mikor ér véget, mi az igazi és valóságos jelentése? Merthogy a ködös, borongós, cikázó fénypontoktól, reklámoktól, vérző stoplámpáktól villogó, de amúgy tusfekete adventi utca távoli mélye valami szent ígéretet takar, az mindenki számára nyilvánvaló. Talán nem mindenki képes megfogalmazni, de az is érzi.

Az advent egy kozmikus előszoba, ahová valakit várnak a csillagok, a halott fák, a komor házak, a kihalt utcák, na és az emberek. Hihetetlen, de a nyári délutánokon ilyenkor még perzselő hőség van, beolajozott napozók a vízpartokon, vakító napsütés és úgy öt órát kell még várni az alkonyulatra. Az a fajta befelé fordulás, az az ígéretkereső, látogatót váró ősi izgalom, amely szinte kitapintható a szürkülő adventi utca nyüzsgésében, nyáron teljességgel elképzelhetetlen. A nyár él a percben, az advent bezárkózik és egy jövőbeli életet ígér. Sőt, garantál. A nyár embere pihen, az advent embere kutat, néha boldogan és reménykedve, néha sírva, de elszántan keresi a rejtőzködő, ezért távolinak hitt Istent – amúgy Pascal módra. A földi lét valójában mindig adventi lét: pszichés megközelítésben az advent a születéstől a halálig tart, de jelenléte az emberek többsége számára csak így november, december táján válik nyilvánvalóvá.

November 22-ike van, advent holdudvara, egyben Ady születésének napja. Kevés ennyire látványos és meggyőző bizonyítékát tudná Bölcs Agón felmutatni C. G. Jung „időminőségről” tanított igazságainak, mint Ady és a közelítő advent végzetes kapcsolatát. Jung ugyanis azt mondta, hogy minden, ami egy adott időpontban teremtődik (fogan illetve születik), ama bizonyos időpillanat minőségeit hordozza magában élete végéig. Így lett Ady az advent embere, az örök várakozás, az örök reménység, az örök elvágyódás, az avar zizegésének és a távoli horizontok mohó lesésének halhatatlan poétája. Ady mindig úton volt, mert az adventi ember mindig úton van, akkor is, ha éppen otthon ül karosszékében a kályha mellett. Úton van, mert halad Isten felé.

És éjjel-nappal szolgálatban van, mint egy kórházi ápolónő, mert tudja, hogy Isten folyamatosan közelít és bármikor megérkezhet. Ha már a tanítványok a Gecsemáné-kertben végigaludták Jézus életének leggyötrelmesebb, az utolsó vacsora utáni, halálfélelmes éjszakáját, legalább e földre születésének újra és újra megismétlődő – az adventet lezáró – szent rítusát szeretnék éberen átélni.

Az advent a reménytelenség stúdiuma a „földi gyakorlat” tanrendjében, de a keresztények évről évre bebizonyítják, hogy nem tud úrrá lenni rajtuk. Mert tudják, hogy rendelt ideje leteltével szükségszerűen véget ér, múlttá minősül, elveszti minden erejét, súlyát és jelentését. Díszletté minősül le, mint előadás után a színpadi trónus, amit azért tettek oda, hogy az előadás csúcspontján helyet foglalhasson benne Ő, az egyetlen égi és földi valóság: advent álma és ígérete.

 

 

EURÓPA HALDOKLÁSÁNAK OKA: ENANTIODROMIA

 

Az enantiodromia egyike az európai filozófia legősibb fogalmainak. még a Szókratész előtti időkből, Hérakleitosztól származik és az ellentétek egymásba futását, „szembefutását”  jelenti: azt, amikor a folyamatok túlfutnak önmagukon és a saját ellentétükbe csapnak át. A virradatból alkonyat lesz, az alkonyatból virradat, a nyárból tél, a télből újfent nyár. De talán a legjobb példa az enantiodromiára az inga mozgása: amennyire kileng az egyik oldalon, annyira fog kilengeni a másikon is, miután elindul visszafelé. Mert egyszer egészen biztos, hogy elindul. Az enantiodromia a teremtett világ legalapvetőbb sajátsága, amely még a psziché működését, így az emberi sorsot is áthatja.  C. G. Jung az ellentétek szabályozó funkciójának tekintette Hérakleitosz „szembefutását”, melynek következtében egyszer minden átlendül a saját ellentétébe. „Így a kultúra racionális beállítottsága szükségszerűen ellentétébe, azaz a kultúra irracionális elpusztításába torkollik. Nem azonosíthatjuk magunkat értelmünkkel; az ember nem pusztán értelmes lény, nem tud csak az lenni, és nem is lesz soha csak az. Ezt minden kultúrbonc jegyezze meg jól magának. Lényünk irracionális oldalát nem tudjuk kiirtani, de nem is szabadna megtennünk. … Ha egy mozgalom kétségtelen hatalomhoz jutott, az enantiodromia közvetlenül fenyegeti.” – írja 1925-ben a Bevezetés a tudattalan pszichológiájába című művében.

 

És már itt is vagyunk 2016 Európájában, Bölcs Agón imádott világában. A keresztény ókontinens rogyadozása ijesztő méreteket öltött és láthatólag tellúris kiterjedtségű a folyamat. És mintha csak Jung kilencven évvel ezelőtt papírra vetett gondolatainak – („Ki kívánná ezt a vad pusztítást?  … Mégis mindenki teljes odaadással szolgálja a démont.”) – történelmi alátámasztása akarna lenni mindaz, ami most a nagypolitikában és a szellemi életben történik: az EU vezérkarától Ferenc pápán át a kormányfőkig – (az egyetlen Orbán Viktor kivételével) -, a legtekintélyesebb tudósokig és közvélemény-formálókig bezárólag mindenki egyként helyesli, támogatja, üdvözli a moszlim csőcselék millióinak gáttalan Európába áramlását, a keresztény hit, morál, életmód, érzésvilág, tradíciórendszer lejáratását és a megvédésére tett erőfeszítések bűnként való kezelését. 2016 végére oda jutott a Merkel-Juncker-Schulz-Hollande-Moscovici fémjelezte európai politika, hogy a népszavazás, mint politikai gyakorlat káros, kerülendő, már-már szélsőséges, populista, diktatúragyanús próbálkozásnak minősül. Az 1789-es francia forradalom szülőhazájában 2016-ban senki sem kíváncsi a nemzet többségi vélekedésére migránsügyben. Minek ott kikérni a nép egyetemes véleményét, ahol egy Juncker ad irányító tanácsokat, és ahol a háttérben a mindig mindent megoldó Angéla Merkel mosolyog?

Egy ismert magyar politológus interjúban panaszkodik arról, hogy az utóbbi évtizedben Európában a „polgári érvelés”, mint olyan teljesen megszűnt, ellehetetlenült, komolytalanná vált. Helyette a politikai korrektség fogalma gyakorlatilag egy szembetűnően észellenes, azaz irracionális társadalmi elvárást takar: nem szabad kimondani a valóságot! Hiába láttam, hogy ki lopott meg, csak tolvajt mondhatok a rendőrségi jegyzőkönyvbe, cigányt nem. Hiába tény, hogy London, Malmő, Berlin, Regensburg egyre nagyobb területei tekinthetők elgettósodott, sária-törvénykezést valló – (halálbüntetéseket is végrehajtó!) – NO GO zónának, ezt hivatalosan csak cáfolni szabad és fölényesen mosolyogni a képtelen állításon. Hiába nyilvánvaló, hogy a migránsok terrorizálják az őket befogadó települések lakosságát, csupán a statisztikailag növekedő számú rablásokról és erőszakhullámról eshet szó, de hogy ezeknek bármi közük lehet Angéla Merkel kedves meghívottjaihoz, az kimondhatatlan: innefable. Ha mégis kimondatik, könnyen kerülhet a rendőrfőnök állásába. Ugyancsak kimondhatatlan, hogy mindaz, ami e kontinentális méretű migránsáradat megindulása óta végbemegy Európában, az nyilvánvalóan és rövid időn belül a keresztény kultúra teljes pusztulását fogja eredményezni. Akik ezt szervezik, irányítják és tűrik, azok mind egy történelmi kultúragyilkosság cinkosai.

Azt tehát látjuk és bizonyítottnak vehetjük – hivatkozva akár Jungra is -, hogy az európai racionalitás, az enantiodromia évezredek óta ismert befolyása okán, valamikor 2015 körül átcsapott irracionalitásba, az építkezés bontásba, az érvelés tagadásba, a hit hitetlenségbe, az értelem zavartságba, az építkezés rombolásba. Ma az a menő értelmiségi, a jó fej fiatal, aki röhög „a vén Európán” és belerúg egy nagyot, miközben megváltóként fogadja az analfabéta, agresszív, követelőző, félállati ösztönökkel bíró, közel-keleti, afrikai, szinte kivétel nélkül fanatikus moszlim migránsokat. Franciaországban például – hála a kifogástalan pedigréjű Pierre Moscovici miniszter úrnak, kinek ősei egykor nyilván a cári Oroszországból menekülhettek el a pogromok elől -, 2000 óta hivatalosan is tagadják, hogy Európának keresztény vallási gyökerei lennének. A zsidó gyökerekkel szemben már nem ennyire elutasítóak, ami pedig az iszlám dzsámik és minaretek építését illeti, abban élen járnak: több mint kétezer ilyen van ma a néhai De Gaulle egykori hazájában. Bölcs Agón már várja, hogy előzékenyen mikor fogják lebontani a Notre-Dame-ot és a Sacré-Coeur-t, hogy emblematikus mivoltuk ne sértse a Párizsba betelepült moszlimok vallási érzékenységét.

Persze azért nem ez Bölcs Agón legfőbb gondja, sokkal inkább Jung hivatkozott tanulmányának néhány odavetése. A svájci tudós ugyanis figyelmeztet arra, hogy az enantiodromia, Hérakleitosz „szembefutása” nem valami alkalmi lehetőség, ami a megfelelő körülmények beteljesedése esetén beindul, mint a meglökött dominósor, aztán, ha meguntuk, leállítható. Nem. Az enantiodromia a teremtett világban végbemenő folyamatok, fejlődések, eredmények egy bizonyos kritikus pontján szükségszerűen és meggátolhatatlanul jelentkezik, hogy mindent önmaga ellentétéve változtasson: ami eddig emelkedett, az süllyedni kezd, ami világosodott, az sötétül, ami melegedett, az hűlni kezd, ami gyorsult, az lassulni fog, ami állt, az elindul, Már pedig, ha ez tényleg így van – már pedig tévedett eddig C.G. Jung bármiben is? -, akkor Európa mai rogyadozása egy már Hérakleitosz által megjósolt szükségszerű folyamat kezdete. Ezt a tételt megkockáztatva a Merkel-Juncker-Schulz-Hollande-Moscovici féle politikai bűnbanda felelőssége semmivel kisebb, még akkor sem, ha közben Jungtól megtudtuk, hogy az enantiodromia jelensége a szakrális sorsszerűségek közé tartozik, így aztán, ha nem lett volna a „démont szolgáló” Merkel-Juncker-Schulz-Hollande-Moscovici bontóbrigád, hát lett volna más.

 

És itt jutottunk el Bölcs Agón legnagyobb aggodalmához: ha Európa és a kereszténység ideje tényleg betelt, akkor a magyar kormány heroikus erőfeszítései (határvédele, kerítések, diplomáciai csaták, népszavazás) valójában semmire sem lesznek jók.

Amikor a Titanic elsüllyedt, minden vele süllyedt, ami hozzá tartozott.

 

 

A SÁTÁN ARATÁSA: VIRTUALITÁS

 

A számítógépek példátlan fokú elterjedése, a digitális észjárás és eszközpark előbb általánossá, aztán kötelezővé váló napi használata belopta a világba és gondolkodásunkba – az eleinte csak holmi szórakoztató elemnek tűnő, de valójában vaskezű diktátorként fellépő – virtualitást. A virtualitás a Sátán legeredményesebb és leghatékonyabb találmánya, az a szellemi miliő, amelyben gátlás és korlátozás nélkül van módjában végrehajtani terveit. Miért is?

A Sátánnak az idők kezdete óta semmiféle beleszólási joga, operatív lehetősége nem volt beavatkozni a teremtett világ menetébe. (Emlékezzünk rá, hogy Jób esetében is csak azért tudta produkálni magát, mert erre külön, eseti, átmeneti engedélyt kapott az Úrtól.) A teremtett világ főszereplői, tényleges urai, berendezői és átalakítói tulajdonképpen az emberek. Természetesen ők is az Úrtól kapták ezt a jogosítványukat és a vele járó roppant nagyfokú felelősséget. A mindig kívül lévő Sátán csak úgy tud elérni valamit ezen a földön, ha bármilyen áron, úton vagy módon sikerül rávennie egy belül lévő embert, hogy az megtegye helyette. Ez volna a „kísértés”, a temptationis, ami nem mindig könnyű, mert az emberek jelentős részében működik egy morális vészcsengő: nem tesznek meg mindent, főleg azt nem, amit bűnnek találnak. Ily módon a mindig háttérben bujkáló Sátán évezredes taktikája az volt, hogy elhitesse kiszemelt asszisztensével, hogy a feladat valójában az ő saját ötlete, ő maga akarja, szeretné, mert az jó és igazságos, amit ha megtesz, bátor, hős és sikeres lesz. Ahol ez az agymosás bevált, ott a Sátán csatát nyert.

 

Aztán eljött a XXI. század, a virtualitás kora, amelynek lényege annyi, hogy a valóság és a képzelet határa szépen lassan eltűnt, egyenrangúvá és megkülönbözhetetlenné váltak, miáltal – pszichológiai értelemben halálos – senkiföldjére került az értelem. Soha nem volt még ilyen könnyű a kísértés, hiszen a teremtett valóság – vagyis az isteni világ – vészjelzéseit többszörösen elnyomja a virtuális zene-bona megnyugtató, álságos hangzavara, az ördögi turba. A Sátán kiszemelt asszisztenseinek egyre kevesebb belső kételyük támad afelől, hogy jó úton járnak, amikor szellemi irányítójuk instrukciói alapján vágnak bele valamibe. Isten klasszikus elárulóivá válnak, igazi mai Júdásokká, csakhogy nekik fogalmuk sincsen erről. Harminc ezüstös elődjüknek volt, ezért is lett öngyilkos. A ma Júdásainak egyre népesebb tömege sem morálisan, sem kognitíve nincs abban a helyzetben, hogy megkülönböztetni legyen képes: Isten valóságában van-e még, vagy az Ördög virtualitásában? Kezükben okos telefonjukat nyomkodva, minden információt és eligazítást attól remélve, már régen nem a Szentlélek hordozói, az isteni tanítás letéteményesei, Jézus Krisztus követésének vándorai, hanem programozott tudatú főszereplői a virtualitásnak.

 

A Sátán pedig immár leplezetlenül terjeszti ki hatalmát az egész földkerekségen. Hol van már az az idő, amikor egy-egy morálisan ingatag, értelmileg deficites lúzert kellett rávennie valami feladat elvégzésére. Ma már saját nemzetét, interkontinentális birodalmát, gazdasági, politikai és katonai hatalmát építi a Sátán, méghozzá nyíltan,  saját zászlója és emblematikája alatt. Mert a virtualitás ezt is lehetővé teszi. Vajon az Iszlám Állam, amely gyakorlatilag az egész világ, minden nagyhatalom számára fenyegetés, amely alapjaiban ingatta meg a kétezer éves Európát, vajon valóság vagy virtualitás? Miféle állam ez saját múlt, saját történelem, saját nemzet, saját nyelv, saját anyaország, saját ipar és kereskedelem, saját váltópénz nélkül? Micsoda haderő az, amelynek katonái sokezer kilométerre az állítólagos fővárostól – hol is van az most éppen? – mobiltelefonos kódok alapján kapják meg az utasításokat az ölésre? Lehetnek-e egységes céljai egy ilyen szedett-vedett, jórészt írástudatlan, iskolázatlan, nemzetközi söpredéknek? Létezhet-e kívánatos cél, amelyet ők valósítanak meg? Ez utolsó kérdésre a válasz azt hiszem, hogy igen, de ezt a célt a Sátán határozta meg, és csak ő tudná érveivel alátámasztani, hogy miért is és kiknek is kívánatos.

Ha belegondolunk, hogy mindezen világpolitikai tényezők nem léteznének digitalitás, virtualitás és okostelefonok nélkül, kezdhet megvilágosodni előttünk ama bizonyos figyelmeztetés, mely már az ókor hajnalán Sumérban is ismert volt az agyagtáblák rovásainak tanulmányozói előtt: a bűnök bűne és az Édenből való kiűzetést vonja maga után a Tudás Fája gyümölcsének kóstolgatása. Éva almája a mi korunkban akadt meg a világ torkán.

Véletlen, vagy a Sátán cinikus rendezése, hogy bolygónk legnagyobb digitalitásfejlesztő – azaz: virtualitást gyártó – mammutcégének neve Apple (Alma), gyári jelképe, egyetemes szimbóluma pedig egy stilizált alma, amelyből kiharaptak egy részt. Ezek szerint létezik sátáni humor?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.