Szőcs Zoltán írásai

SZŐCS ZOLTÁN ÍRÁSAI ELÉ

 Szőcs Zoltán napjaink meghatározó, páratlan esszéistája. Az igazi alkotó nem a közönségnek ír, hanem mindenek előtt a Teremtőnek. Szőcs Zoltán nap mint nap rója a betűket és ujja alatt az igazi értelmiségi által félre nem tehető művek születnek, melyek a követendő irányt jelzik. Amint jó fél évszázada hívatottak erre Hamvas Béla könyvei is, akinek – meggyőződésünk szerint megingathatatlan emberi és alkotói kiállása, hitvallása, szellemisége és tudása tekintetében – Szőcs Zoltán mindenképpen méltó rokona.

 

HOVÁ LETTEK A DÉLI KAPUK?

(részlet a szerző Bölcs Agon feljegyzései című kiadás előtt álló kötetéből)

Van Bölcs Agónnak egy kedves barátja, akit a kellő diszkréció betartásának, egyben a feltörhetetlen inkognitó kiküszöbölésének érdekében, nevezzünk egyszerűen DSZG-nek. Ez a bizonyos DSZG költő, s mert az, szenvedélyesen vonzódik a múlt nagyköveteihez, a műemlékekhez. Ő hívta fel Bölcs Agón figyelmét a vénségesen vén keresztény templomok – jellemzően már évszázadok óta befalazott – déli kapuira. Tanulságos, mély szimbólumú története van a déli kapuknak, s ha elmélyedünk bennük, el kell ismernünk: e kapuk maguk is megérdemelnének egy misét.

A kereszténység első századaiban a Krisztust követő közösségek egyre több apró kis templomot építettek, miknek szinte kizárólagosan délről volt egyetlen bejáratuk. A dél ugyanis kedvező, jót hozó égtájnak számított a középkor-eleji ember szemében, a déli szél meleget jelentett, és ami a lényeg: délről egész nap, reggeltől estig áradt a fény, sütött be a nap a templomba. Sokszor ezeken a puritán kivitelezésű templomokon – (ó, ne gondoljon még senki a keresztény jövő színorgiában úszó gótikus katedrálisaira!) – nem is volt más nyílás, ablak, rés, csakis a szűkös bejárat, a nyikorgó déli kapu, amelyet, ha kitártak, fénnyel telítődött meg a templom, ha bezárták, mindent elöntött a sötétség. A templom, mint Isten háza, lényegéből adódóan maga a néma szakralitás, de bejárati kapuja tekinthető a működő szakralitásnak: aki átlépi küszöbét, e világból (immanencia) az isteni világba (transzcendencia) lép át. Távozásáig Isten vendégeként tartózkodhat a templomban, ám ha újból kilép a déli kapun át a világba, visszaáll a megszokott értékrend. Ezt a bámulatos átváltozást – ha teológiailag nem is, de építészetileg – a déli kapu vitte végbe, ily módon elmondható, hogy különösen kiemelt, némileg az oltáréhoz hasonló szerepe, funkciója volt a templomlátogatás folyamán.

Aztán teltek múltak a századok és a déli kapuk elindultak nyugat felé. Ez a folyamat teljes mértékben szinkronitásban volt a templomok méretének növekedésével, folyamatos bővítésével, tudatos kelet-nyugati orientálásával, és azzal, hogy a kezdetek kezdetén még az ókeresztény templomok közepén található oltárt kezdték áthelyezni a templom keleti falához, jellemzően apszist (félkörös kiöblösödést) is építve hozzá, és egy kis ablakot vágva a falban az oltár fölött, hogy a hajnali nap első fényei ott jelenhessenek meg. A déli kapuk fényáteresztő szolgáltatása a századok múltával egyre inkább veszített jelentőségéből, hiszen a nagyobb templomok déli falán már biztonságosan ki lehetett alakítani világító ablakokat. Ezzel egyidejűleg az akkor korszerűnek minősülő templom bejáratát délről áttették a nyugati falra: aki belépett, az oltárral találta szembe magát, amely ugyan kellően távol volt még tőle, viszont kellően a középpontban. A déli kapukat pedig lassan befalazták. Eltűntek, vakablakszerű bemélyedés maradt utánuk, melyről csak az idegenvezető tudja, hogy egykoron ez volt a templom legelső, legrégibb, generációkon át használt bejárata, amit aztán a történelmi átépítések során befalaztak. (Bölcs Agón jól emlékszik rá, a vizsolyi templom déli falán is látszanak a középkorban befalazott, egykori kis kapu nyomai, miközben a mai látogatók a nyugati oldalon kialakított „főbejáraton” lépnek át az ősi szentélybe.)

A kereszténység első századaiban a déli kapuk jelentették az utat Istenhez. Hogy világvallás lett a kereszténység, az valamilyen fokon a déli kapuk érdeme is, az ő ormótlan kőküszöbeiket koptatva jutott el a világ Isten házába, hogy a krisztusi misztérium által maga is Krisztus követőjévé váljon. Aztán eltelt kétezer év, és ma alig-alig van már eredeti, működő déli kapus templom Magyarországon. Elnyelte őket az idő. DSZG összeírta ezeket, ő többet tudna róluk mondani, mint Bölcs Agón. Viszont Bölcs Agón építészetileg nem is nagyon akarna mondani semmit a déli kapukról, sokkal inkább foglalkoztatja őt – na jó, bevallja: riasztja – a sorsuk, az, hogy nincs menekvés, nincs pardon, nincs kivétel: bármekkora érdemei legyenek is valakinek vagy valaminek, ideje leteltével, távoznia kell. Ez rettentően kegyetlennek és igazságtalannak tűnik, bár lehet, hogy csak a teremtmények szemében, mert ők nem látják a teljes horizontot.

Köszönet nektek, déli kapuk! Szentek voltatok egykoron, s mert azok voltatok, vagytok is azok.

 

AZ A BIZONYOS AJTÓ

Mindig, mindenütt ott van. Következetesebben kísér útjaimon, mint az árnyékom, mivel az éjszaka nincsen, de az ajtó éjszaka is van. Nem tudom mióta asszisztálja életemet, mert mikorra tudatosult bennem állandó jelenléte, addigra már régen meg is szoktam és természetesnek vettem. Most is csak azért jutott eszembe, mert Farkas István (1887-1944) képeit nézegettem, és az ő festményeinek sivár házain gyakorta látni ezt az ajtót, szokatlanul hetvenkedő formájában, ami amúgy nem jellemző rá. Valójában egyáltalán nem feltűnő, mert száz és ezer alakja van, leleplezhetetlen mimikri-variációkkal jelenik meg, miáltal sokan úgy élik le az életüket, hogy nem is gondolják: egy és ugyanazon ajtót látják immár félévszázada. Ugyanis, hol katedrális súlyos bronzkapuja, hol kórterem hófehér lengőajtaja, hol egy erdélyi temető mindig tárt szárnyú székely kapuja, hol egy pesti bérház nyikorgó, kopott bejárata, hol a hálószobám műanyag ajtaja, hol egy zajos garázsajtó, hol egy lift ajtaja, hol egy automatikusan nyitódó, fotocellás áruházi bejárat vagy egy régies, méltóságteljes hivatali forgóajtó. Amennyire leleményes megjelenési formáiban, annyira következetesen egyoldalú abban, hogy mindig csak néhány lépésnyire van tőlem: van benne valami vészkijáratszerű, egy-két másodperc és már el is érem, már léphetek is be rajta.

Bár, érdekes módon eddig erre még sosem került sor. Lett légyen bármilyen stílusa, csengője, kelleme, semmi sem motivált arra, hogy elinduljak felé, hogy lenyomjam a kilincsét, hogy belépjek, de legalábbis bekukkantsak mögé. Sőt. Erre még gondolni sem tartottam ildomosnak. Miként most sem tartom, igaz, az idő előre haladtával egyre többet gondolok a szellemajtóra – nem véletlen, hogy Farkas képein is azonnal kiszúrtam -, keresem éppen aktuális megjelenési formáit és egyre jobban foglalkoztat a bennem érlelődő tudat: közeledik a nap, amikor – tetszik vagy nem tetszik – át kell majd mennem rajta.

Az érzés némi félelemmel is jár, de sokkal inkább kíváncsisággal. Ez olyasmi, mint a beavatandó kíváncsisága a beavatást illetően. Magzat várhatja így a közeledő születést: semmit nem tud róla, fél tőle, de valójában akarja. Mert tudom, hogy semmi, de semmi nem jellemzi olyan kivétel nélküli egyetemességgel az emberi sorsot, mint az, hogy a végén mindenkinek át kell lépnie a hozzá rendelt ajtó küszöbét. Még a világba érkezés sem annyira egységes, mint a távozás, mert vannak, akik a természetes utat megkerülve fogantak, mások császármetszéssel születtek. De az ajtajuk őket ugyanúgy kíséri, várja egész életükben és abban a bizonyos pillanatban megnyílik majd előttük.

Ebben sem kivétel, sem apelláta nincs. Annyira egyetemes, hogy értelmetlennek tartom félni tőle. Ha eljön az ideje, oda fogok lépni leghűségesebb kísérőmhöz, a mindig itt lebzselő ajtóhoz. Hogy éppen milyen aktuális alakban fog pózolni, nem tudom, de azt tudni vélem, hogy hová jutok, ha majd végleg becsukódik mögöttem.

           Szőcs Zoltán

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.