SZŐCS ZOLTÁN ESSZÉJE

ÖRÖKZÖLDEK-E CSURKA DARABJAI?

 

 

Már az elején kijelentem: fogalmam sincs, tőlem ugyanúgy lehetnek örökzöldek is és hervadóak is. Valójában sosem voltam színházi ember, a teátrumot nem szeretem, nem az én műfajom. Ritkán járok színházba, csak olyankor, ha valami okból muszáj. Mégis, függetlenül attól, hogy nem vagyok kompetens színházi ügyekben véleményt mondani, hirtelen beleütköztem egy nyilvánvaló és a teátrumnál tágabb érvényű kérdésbe: lehetséges-e egyáltalán örökzöld érvénnyel ábrázolni a lombja vesztő erdőt? Hogy ez a kérdés felmerült bennem 2017 afrikaí kánikulájának budapesti katlanában, valójában Maugham „bűne”. A már-már klasszikusként emlegetett angol író maga is darabok tucatjait szülte, vitte színre London és a világ legnagyobb színpadain, válva ezzel korának legünnepeltebb, legsikeresebb színműírójává. Aztán ahogy öregedett, egyre inkább kihátrált a színpadról a széppróza irányába. 64 évesen kedve kerekedett megírni életútjának történetét, melyben jócskán találkozunk a színműírásra vonatkozó megjegyzéseivel is. Ezeket olvasva jutott eszembe Csurka, mely asszociáció igazán nem igényel külön magyarázatot. Néhány érdekes észrevétel Maugham memoárjából:

         „Akkoriban sok mindenen gondolkoztam, ami a színműírással összefüggött. Egyike így nyert következtetéseimnek az volt, hogy egy prózai színdarab aligha kevésbé tünékeny jelenség egy napilapnál. A színműírónak és az újságírónak nagyon hasonló tehetségre van szüksége, gyors szemre a jó történethez, helyesen kiválasztott pontra, ahonnan a történetet nézi, mozgalmas és élénk írásmodorra. A színdarabírónak ezen kívül még legfeljebb szakmai fogásra van szüksége. Nem tudok róla, hogy bárki is fel tudta volna fedezni, miből is áll voltaképpen ez a fogás. Nem lehet megtanulni. Tanultság és kultúra nélkül is megvan. (…)  De én azt hiszem, hogy a darabírás titkát két maximában tudom megadni: maradj a tárgynál és húzz, ahol csak tudsz.”[1]

 

Maugham észrevételei Csurkára is tökéletesen állnak: ő is egyként alkotott jelentőset a színműírás és a politikai újságírás, a közírói szféra terén. Nincs okunk kételkedni abban, hogy e két műfaj gyakorlása hasonló tehetséget, azonos alkotói modort igényel. Lényegesebb ennél viszont azzal szembenéznünk, hogy Maugham szigorú ítélete – mely szerint a prózai színdarabok semmivel sem maradandóbbak, mint a napilapok -, Csurka agyon ünnepelt, ikonikus darabjaira (Ki lesz a bálanya?, Deficit, Döglött aknák, Házmestersirató stb,) is érvényes-e? Mindent beleszámítva körülbelül húsz darabját ismerjük, miknek egy része nyilvánvalóan elöregedett, vagyis napilap-sorsra jutott az elmúlt félévszázad alatt. A legelsők egyikét, Az idő vasfogát, pontosan 50 évvel ezelőtt írta. Túlzottan is kézhez álló szellemesség lenne azzal érvelnünk, hogy ezt kezdte ki leginkább az idő vasfoga, de ne tegyük, már csak azért se, mert nem biztos, hogy így van. Az viszont egyetemes szükségszerűsége az irodalomnak, hogy minél inkább aktuálpolitikai, korhoz, társadalomhoz, valóságos történelmi napokhoz kötődő egy írásmű, minél inkább egybenőtt korával, és minél hangosabban visszhangzik abban, annál nagyobb mértékben osztozik az általa taglalt korszak kimúlásában is. Együtt masíroznak át a feledésbe.

         A rendszerváltozást én 1989-től számítom, ami azt jelenti, hogy közel három évtizede már megszűnt Magyarországon a kommunizmus, a marxizmus, a szovjet elvtársak vezényelte proletárdiktatúra. És bár az efféle történelmi fordulatokhoz nem elég néhány évtized, jóval több idő kell, hogy a nemzet és az állam alaposan kiszellőztesse a házat az előző lakók sokáig érezhető maradék bűzeitől is, tény, hogy a ma élő magyarság 40 évnél fiatalabb generációi számára már semmit sem jelent Rákosi, Kádár, Marosán, Biszku, Aczél, Grósz, Berecz és a többi élharcos neve vagy tevékenysége. Legkevésbé félelmet, jó, ha – a tájékozottabbak – röhögnek rajtuk. De ez egyben azt is jelenti, hogy ez a generáció, amely a mai magyarság szignifikáns részét adja ki, még pedig a társadalmilag aktív részét, már nem vevő Csurka egykoron krypto-forradalomnak számító társadalmi drámáira. Mert elfújta a szél azokat az időket, miként a hozzájuk köthető sorsokat és drámákat is. Egy mai harmincéves számára a Ki lesz a bálanya? vagy a Házmestersirató belső légköre, társadalmi atmoszférája, valódi – az író eredeti szándékai szerinti – üzenetei elérhetetlenek, mint egy koraközépkori templomi liturgia finom és rejtett tartamai.

E dicstelen és szomorú elöregedés, az időből történő lassú és feltartóztathatatlan kivonulás valójában az irodalmi művek túlnyomó többségének elkerülhetetlen sorsa. Minél nagyobbat durrantak születésük éveiben, azaz minél aktuálisabbak voltak egykoron, annál némábban tűnnek el néhány generáció múltán. Kivételt ez elől a sors elől csak a nagyon kevés számú valódi remekművek, az Istentől érintett nagy zsenik művei jelentenek. Ők viszont – miért, miért nem – eleve úgy írnak korukról, hogy közben nem süllyednek bele, hanem fölé emelkednek, vagyis megőrzik időn kívüliségüket, mint Ady minden verse, mint Arany János Walesi bárdokja, mint Katona Bánk bánja, és a többi, és a többi. Üzentek ők a koruknak, mi másért írtak volna le egy sort is, viszont nem szervesültek bele a napilap szintjén. Ezért tekinthetők örökzöldeknek. De mi most maradjunk Csurkánál.

 

Talán legkultikusabb darabja mind között a megszámolhatatlanul sokat játszott, az ő írói életében pedig szakmai és anyagi áttörést hozó Döglött aknák volt. A mű 1971-hez, a magyar pártállamiság fénykorához kötődik. Bemutatója a Katona József Színházban volt, méghozzá parádés szereposztással: a két példátlanul népszerű, szupersztár főszereplő Major Tamás (Moór) és Kállai Ferenc  (Paál). A mű, noha a ’70-es évek Magyarországának szörnyű, fullasztó, életképtelen és kilátástalan társadalmi állapotát ábrázolja, valójában komédia. Ez nyilván szükségszerűségből van így, mivel valódi tragédiaként esély sem lett volna bemutatására. Maga Csurka, jóval később, már 2000-ben, egy az RTL Klub tévében őt ért támadás kapcsán részletesen is foglalkozik a darabbal[2] – itt utal is rá, hogy „tragikomédiába oltott rendszerkritika”-ként értelmezhetők színművei, de köztük is „leginkább talán a ’Döglött aknák’, amelyben egy kommunistát, mint kommunistát lehet kiröhögni, együtt a megveszekedett reakcióssal.” Érvei részben méltányolhatók, részben nagyon is  gyenge lábakon állnak. Hiszen 1971-ben, Budapesten, a Nemzeti kamara színházában, két különösen tehetséges és futtatott színész előadásában, estéről estére telt ház mellett kiröhögtetni egy kommunistát, azért mert kommunista, nem akármilyen teljesítmény volt. A darab csúcspontját Paál mondja ki, amikor odasúgja az őt látogató fiának: „Vigyázz, fiam! Még a lélegzetvételük sem igaz!” Vitathatatlan, hogy ez nem akármilyen skandalum lehetett az akkori Budapesten.

 

Éppen ezért óhatatlanul tolakszik elő a kérdés: miért engedték Aczélék? Érdekes dolog, mert – tudomásom szerint – valójában Aczél nem engedte volna meg a bemutatót, de Isten tudja, hogy milyen liberális-zsidó értelmiségi presszió hatására engedményt tett. Azt mondta, hogy a főpróbára elhozza Kádár elvtársat, és ha annak nem lesz kifogása, a darab maradhat. De csak akkor! Kádár elvtárs eljött, hangosakat kacagott és vörösre tapsolta a tenyerét előadás után. Így hát a Döglött aknák maradhatott, és rövid időn belül rekordot döntött: soha még példa nem volt arra, hogy Magyarországon egy időben öt színház játssza ugyanazt a darabot. A Döglött aknák ezt is elérte. Csurka pedig nemcsak az ország legünnepeltebb színpadi szerzője lett, de a legjobban fizetett is. Aztán jött a Házmestersirató – a Döglött aknák által előkészített – sikere, és a ’80-as évek Csurkáját mindennek lehetett mondani, csak kitagadottnak nem: óriási jövedelmei voltak, megvette a balatonedericsi birtokot és nem fájt a feje, hogy holnap mit fog aprítani a tejbe. Jól is van ez így, de a már említett 2000-es vallomásának egy – félig-meddig magyarázkodó – mondata ugyancsak ingerel engem: „De melyik bemutatóm érdekében tettem valami engedményt a rendszernek?” Hogy az író által kiprovokált kérdésre válaszolhassunk, érdemes némileg körbejárni a problémát. Azt, hogy mit tekintünk engedménynek?        Hát az biztos, hogy bemutatói érdekében nem lépett be a pártba, nem lett munkásőr és soha sehol nem állt ki a kommunista rendszer mellett. Sőt, mindvégig valamiféle látványos, hangoskodó, részegeskedő, zsidózó, lóversenyes hőzöngő ellenzéki figura, afféle falurossza maradt. Ettől a szereptől soha nem vált meg, még a rendszerváltozás után sem.

Ámde, ha egy író legnagyobb, leggyűlöltebb ellenségéről, a nemzetgyilkos kommunistáról úgy fest képet, hogy azon hangosan és felszabadultan nevethessenek a nézők, nem tett-e máris egy jelentős engedményt? Hiszen könnyen belátható pszichológiai tény, hogy akin nevetünk, annak már meg is bocsátottunk. Azt már nem akarjuk felakasztani. Vajon nagyot tévednék, ha ezt engedménynek minősíteném? Ha a XIX. század második felében egy zseniális magyar színműíró a szabadságharc vértanúinak sorsáról írt és bemutatott volna egy komédiát, melyben egyként lehetett volna kacagni a hóhér Bachon és a kivégzett Batthyányin, az vajon lehetett volna hazafias tett? (Külön kérdés, hogy, ha híre megy a darabnak, beül-e bárki is a nézőtérre?)

De van itt egy másik, ennél nyomósabban engedmény-gyanús dolog is: a két főszereplő homogenitása. A Major Tamás alakította megvénült kommunista, a megveszekedett pártmunkás (Moór) a darab során ugyanúgy a történelem „áldozataként” van feltűntetve, mint az általa üldözött, és az ő valódi áldozataként felfogható, Kállai Ferenc alakította öreg nemzeti és magyar érzelmű Paál, akit élete során mindig mindenben gátolt és gáncsolt Moór. A két, a sors kegyetlen véletlene folytán egy kórterembe került öregember, miután felismerik egymást, a gyűlölt másikat, külön-külön az idegösszeomlás határára kerülnek, miközben – állítólag kacagtató – vádaskodásaikat egymás fejéhez vágják. Pártállami evidencia – Aczél elvtárs nagyon odafigyelhetett erre -, hogy Paál csak azon az áron vádaskodhatott Moórra és tehette őt közröhej tárgyává, ha Moór legalább ugyanolyan hatékonysággal vele teszi meg ezt. Ily módon itt nem két, történelmileg élet-halál harcot folytató ideológia tragikus és kétségbeesett összecsapását látjuk, hanem két egyenrangú, egyformán hülye, szánalmas és haldokló vénember vitáját. Emlékeztetek rá, hogy Csurka erre így hivatkozott: „egy kommunistát mint kommunistát lehetett kiröhögni, együtt a megveszekedett reakcióssal.”  Ha ez nem engedmény, akkor mi az engedmény? Ha az ördög azt mondja, hogy kigúnyolhatsz engem, ha ezzel egyidőben ugyanígy kigúnyolod Krisztust is, akkor egy valóban keresztény szerző vállalkozik a darab megírására? Maga Csurka mondja ki, én csak idézem őt, hogy a Döglött aknákban egy „megveszekedett reakcióssá” vált vénember a nemzeti oldal képviselője. Vajon mitől megveszekedett és mitől reakciós az öreg Paál? Nagyon úgy tűnik, hogy a két beteg öreg szenvedélyes és bohózatos vitája annak az akkoriban megjelenő, aztán a nyolcvanas években lassan általánossá váló, a fáradó pártállami, posztkommunista világvég-hangulatnak az egyik – amúgy nagyon jól megírt – változata, amely azt igyekezett beültetni az agyakba, hogy a vadász és a nyúl valójában sorstársak, közös nevezőn állnak és mindketten áldozatai ugyanazoknak. Nagy társadalmi vita volt erről már jóval a rendszerváltozást megelőzően is. (Emlékezetes Albert Gábor képe arról, hogy a nyúl valójában „kollaboránsa” volt az őt kereső vadásznak, mert „a vadász csizmája is besározódott, mi tagadás. Meg a nyúl is, amely a fűben meglapult.”) Tulajdonképpen már a cím is utal erre: Döglött aknák, így többes számban: a nemzeti Paál ugyanúgy döglött ügyet képvisel, mint a kommunista Moór. A rendszerváltozás utáni SZDSZ-nek ez volt az egyik ars poeticája. Fura, hogy Csurka már 1971-ben színre vitte ezt. Miképpen a fentiek ismeretében nem fura, hogy Aczélék hagyták a Döglött aknák példátlan méretű sikerét és felfutását.

 

Hogy örökzöldek-e Csurka darabjai, nem tudom. Ezt nem a filozopter, csakis az idő fogja eldönteni. Bár a jelek szerint mostanság nem túl nagy irányukban a színházi érdeklődés. Aztán majd meglátjuk mi lesz velük, örökzöldek maradnak vagy szép lassan elhullatják egykor zöldellő, Kádár elvtárs által is értékelt lombjaikat.

 

 

[1] Somerset Maugham: Életem. Fordította: Vas István. Révai Kiadó, Bp., 1948.,  84. old.

[2] Csurka István: Magyar szemmel. Magyar Fórum,.2000. jún. 15., 2. old.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.