SZŐCS ZOLTÁN: A KETTŐS OSZTATÚSÁG KERESZTJE

A KETTŐS OSZTATÚSÁG KERESZTJE

 

 

 Az emberi lét ontológiájának, milyenségének, lényegének, drámájának  és sorsának legmeghatározóbb eleme az a kettős osztatúság – test és lélek -, amelynek szoros szimbiózisa nélkül nincs ember, de amely örök és feloldhatatlan opponenciával áll szemben egymással. A test múlandó, a lélek örökéletű, az anyagelvűség ateizmust feltételez, a szakralitás Istent. Sok oldalról megközelíthető és leírható az emberi jelleg kettős osztatúsága, de itt és most én az immanencia és transzcendencia fogalomkörén keresztül próbálom megközelíteni. Teljesen ellentétes, elkeveredni nem tudó, egymással szinergiára lépni képtelen minőségek, és mégis: ők maguk az ember, sőt az ember csinálta történelem, az ember írta Biblia, ők külön-külön és együtt mindaz, ami voltunk, vagyunk és leszünk, és amit egyáltalán elképzelni tudunk. Az immanencia a test, a transzcendencia a lélek. Két egymástól teljesen elütő lényeg, két összeegyeztethetetlen minőség, amely kétfelől jön: az immanencia alúlról, a transzcendencia felülről.

 

Az immanencia az Isten teremtette fizikai világgal azonos. A matéria világa és a matéria törvényei, a fizika és a kémia holt erői képezik az immanenciát, az anyag, a tér és az idő határozza meg létének minden pillanatát. Az immanencia pontosan és csakis olyan, amilyennek Isten teremtette, nincs tudata, akarata, nincsenek ideái, nem képes és nem akar lázadni sorsa ellen. Érdekes módon éppen ezen holt mivolta által képviseli 100 százalékos mértékben, kétely és fenntartás nélkül, minden körülmények között Isten akaratát, azt, amit Isten általa óhajt képviselni. Nincsenek a transzcendenciában olyan következetes szentek, akik hűebbek Istenhez, mint a matéria. (Gondoljunk csak Péter árulásaira vagy Didümosz Tamás kételyeire.) A matéria azt képviseli és teszi, amit tennie kell. Csakis azt. Ezért elmondható, hogy az immanenciában mindig és minden úgy történik, ahogyan történnie kell Isten akaratából. Ugyanaz az elem vagy vegyület (pl. arzén) elfogyasztása után roborálhat vagy ölhet. Neki teljesen közömbös, hogy melyiket teszi – nincs is tudata -, mert azt teszi kémiailag, amire Isten őt alkotta. Az immanencia nem ismer morált, szándékosan nem kedvező és nem hátrányos senki és semmi számára: ami az immanenciában történik, az úgy helyénvaló, ahogy történik, sajnálkozásnak, elfogultságnak nincs helye. A darwini evolúció vagy a világtörténelem példák ezreit mutatja fel arra, amikor ronda, aljas, méltatlan és ocsmány populációk kitúrnak az életből szép, nemes, életre méltó és morális populációkat. Aztán bizonyos idő elteltével már nem is tűnnek olyan ocsmánynak, mivel elterjednek, megszokottá válnak, ők lesznek az etalon. Máskor meg fordítva történik, de mindig úgy, ahogyan történnie kellett. Aztán az életből kibukott populációknak (kultúráknak, nemzeteknek, civilizációknak, vallásoknak, egyéneknek, élőlényeknek) még csak az emléke sem marad fenn, mivel az immanencia emlékezésre képtelen rendszer. Az emlékezés – ha van – a transzendeciára hárul, amely a maga szellemi törvényei szerint – anyagtól, tértől, időtől nem függő helyzetében – emlékezhet és értékelhet ugyan, miközben azt is tudja, hogy nincs értelme a tények és események jogosultságát vitatni, mivel azok önmaguk bizonyítékai az immanenciában. Ha nem kellett volna megtörténniük, nem történtek volna meg. Betegségeink, fájdalmaink, majd halálunk kiváltó oka az esetek túlnyomó többségében a test kóros folyamataiból, kopásából adódik, vagyis az immanencia hatásköréből. Akárcsak az inkák, a maják, az asztékok és olmékok kultúrájának drámai szétesése a spanyol konkvisztádorokkal való találkozást követően. Az ezen való sajnálkozás, méltatlankodás, szemrehányás vagy bánat a lelkiség, tehát a transzcendencia szellemi terméke. Bánatunk és felháborodásunk tűnhet jogosnak és méltányolhatónak, de csakis transzcendens értékrend szerint, mivel az immanencia nem közelíthető meg efféle fogalmakkal. Sajátos helyzet ez: az immanenciával semmiféle pszichés, értelmi vagy kognitív kapcsolatunk nem képzelhető el, mivel az vak, süket és néma, de a transzendenciával szemben is csak egy sajátosan korlátozott. Ugyanis a különféle érzelmi, hangulati, erkölcsi, értelmi, hittani megnyilatkozás közül jogunkban és módunkban áll a nekünk tetszőt elfogadni, a nem tetszőt elutasítani, de egyáltalán nem áll módunkban sem bizonyítani, sem cáfolni ezen szellemi tartamok „igazságait”. Bizonyítás nélkül kell azonosulnunk velük, illetve tényleges cáfolat hiányában kell elutasítanunk őket. Sokkal inkább hit ez, mint tudás.

A beteg meghalt, mert meg kellett halnia. Ez az immanens kell még akkor is fennáll, ha a transzcendencia logikája elszörnyülködik rajta. Ha a világ legünnepeltebb zongoraművészét dél-amerikai előadókörútján megcsípi egy moszkító és néhány hét múlva belehal a váltólázba, amelyet nem ismertek fel időben, akkor semmi szóra érdemes skandalum nem történt. Csupán a szigorú törvények által előírt folyamatok révén összecsapott vérében a moszkítótól származó egysejtű parazita és a saját immunrendszere. Csakhogy ezúttal ez utóbbi bizonyult gyengébbnek. A transzcendencia szemüvegén át nézve ez katasztrófa, drámai veszteség, értelmetlen pusztulás, de az immanencia oldaláról még csak egy sajnálatosra sem telik: így történt, mert adott helyzetben másképpen nem történhetett. Olyan ez, mint a villám, ha le kell csapnia, lecsap, teljesen mellékes, egyáltalán nem szempont, hogy kik is hányan vannak a fa latt, amit célba vett. A villám is és a moszkító is, az immanencia szolgálóiként Isten átfogó terveinek részei.

 

A transzcendencia nem holmi ellentéte, antipódusa az immanenciának, hanem valami egészen más. Lényegileg, minőségileg más, a kettő össze sem vethető. Ugyanis csak olyan fogalmakat van értelme összehasonlítani, melyek között több az azonosság, mint a különbözőség. Az immanencia és a transzcendencia nem ilyenek, ők mindenben és alapvetően különbözőek, tehát összehasonlíthatatlanok. Egyetlen dolog azonos bennük: mindkét világ Istentől származik. A transzcendencia az Isten teremtette szellemmel azonos.

         Nem kis probléma, hogy a szellem fogalmát anyaszülte földi halandónak eddig még nem sikerült definiálnia. Érzékelni és értékelni igen, definiálni nem. Még maga C. G. Jung is ezt kénytelen leírni: „Be kell vallanom, hogy nem tudom, valójában mi a szellem, és éppoly kevésbé tudom azt, hogy mi az élet. Az „életet” csak mint élő testet ismerem, arról, hogy mi lehet önmagában, absztrakt állapotban, egy puszta szón kívül, arról soha halvány sejtésem sem volt.  Ezért kénytelen vagyok először élet helyett élő testekről, szellem helyett pedig a lelkiről mint jelenségről beszélni. Egyáltalán nem azért, hogy a feltett kérdést megkerülve a testről és a lélekről elmélkedjem, ellenkezőleg, azt remélem, hogy éppen a tapasztalati bázis segítségével juttathatom hozzá a szellemet valósághoz létéhez – és nem is az élet rovására.”

         Jung vallomására hivatkozva is kijelenthetjük, hogy a transzcendens alapvetően „lelki” dolog – és minden más, ami e fogalom holdudvarához tartozik -, de semmiképpen sem materiális. Ily módon az immanencia és a transzcendencia soha nem érintkezhetnek egymással, még akkor sem, ha az ember – ez az isteni kreatúra – e kettőből egyszerre van összerakva, látszólag egyesítve őket. Ez a feloldhatatlan és feloldozhatatlan ellentmondás, amit minden ember puszta léte okán önmagában hordoz és ösztönösen érez, kikerülhetetlenül megnehezíti az életet. A társadalom tagjai alapvetően két részre oszlanak: az egyik rész tudatát az immanencia dominálja (ateizmus, kétkedés, cinizmus, diabolikus hajlamok, teljes megszűnés a halállal), a másikat a transzcendencia (vallásosság, sorselfogadás, nagy eszmék és dogmák követése, halál utáni lét).

         Könnyű belátni, hogy e két alapminőség közül a szellemiséget képviselő transzcendencia az, amely nem programozott automatizmusokkal működik, mint az immanencia, hanem a szellem öntörvényei, azaz belátása szerint. Így nézve, kétségtelenül valamilyen értelemben felette áll az immanenciának, bár itt ugyancsak ajánlatos az óvatosság. Ugyanis a transzcendencia által megjelenített szellem, ha ezen a világon akar gyökeret verni, megerősödni és elterjedni, ezt csakis az immanenciára telepítve, abban megkapaszkodva valósíthatja meg. Miként a magnak, esélye sincs a talaj nélkül kicsírázni. Vagyis, az immanencia korábban felsorolt sajátságai – (vak, süket, néma, az anyag-tér-idő által determinált, eredendően amorális, értelem- és megfontolás nélküli, beleprogramozott automatizmussal működő) – okán a maga belső törvényei szerint valósítja meg vagy pusztítja el, neveli erdővé vagy szárítja pozdorjává a transzendencia által képviselni próbált szellem-csemetét. Vallásháborúk esetén például – gondoljunk a XI. századi keresztesek kontra moszlimok csatáira – sokkal inkább az immanencia diktálta esetleges és alkalmi valóságbilincsek döntik el a végkifejletet, semmint az eszmék harca vagy dinamizmusa. Hiszen, emlékeztetnék rá, ezen utóbbiakat mi csak elutasítani vagy képviselni tudjuk, bizonyítani nem. Ezért lehetséges, hogy még a vegytiszta vallásháborúskodás is elsősorban az immanenciában dől el, nem szellemi síkon. Viszont, ha pozitívan, a transzcendenciának kedvező módon végződnek az események, onnantól kezdve a szellem felelőssége egyre meghatározóbbá válik a történések alakulásában, noha az egész rendszert hordozó immanencia szellemközönyös hozzáállása továbbra is állandó veszélyforrást jelent.

 

Európa 2015-ben berobbant, közel-keleti és észak-afrikai migránsok százezrei által való elözönlése sok egyéb megközelítés mellett értelmezhető a kereszténység és az iszlám közötti ősi harc mai kiteljesedéseként is. Ha tetszik, akár vallásháborúnak is minősíthetjük, de szellemháborúnak, eltérő világnézetek, életformák, kultúrák, morálok élethalál harcának mindenképpen. Itt nyilvánvalóan már az a tét, hogy megmarad-e a keresztény Európa – e két fogalom: Európa és kereszténység szinonim kifejezések -, vagy pedig az ő földrajzi helyén valami egészen más, keleties, balkánias, barbár moszlim társadalom veti meg alapjait. Ily módon a fő érintett a transzcendencia lenne, de mert az események sora a legkisebbtől a legnagyobbig az immanenciában realizálódik, valójában ezúttal is az immanencia a főszereplő. Hiába, hogy két egymással végletesen ellentétes, közös nevezőre jutni sosem tudó, vegyülésre képtelen világnézet és hitrendszer próbálja megvívni a maga mindent eldöntő, végső csatáját, valójában a transzcendenciának túl sok szava nem lehet a kimenetelt illetően. A transzendencia, azaz hitünk, világnézetünk és kultúránk csak motiválhat bennünket arra, hogy melyik oldalra állunk, de lényegi befolyást gyakorolni nem tud az eseményekre, mert az teljes egészészében az immanencia asztala. Elmúltak már azok a történelmi idők, amikor alapvető és égető hittani, dogmatikai, filozófiai, szellemi kérdéseket a császár vagy az egyház által összehívott zsinatokon, szellemi téren, szellemi eszközökkel, papok oldották meg, vagyis a transzcendencia szóhoz juthatott. Ma erre esély sincsen.

         A keresztény egyházak, élükön a Vatikánnal, szó nélkül veszik tudomásul, kézséggel végigasszisztálják, sőt helyeslik a kereszténység vérpadra vitelét, az iszlám beáradását. A másik oldalon, a moszlim papság ugyan intenzívebben veszi ki részét az európai honfoglalásban, de valójában ő sem igazán tud labdába rúgni, ugyanis az immanencia dönt el mindent. És ebben az esetben miből is tevődik össze az immanencia: nemzetközi pénzvilág, Soros György NGO-i, geopolitikai szempontok, gazdasági érdekek, agresszív meteorológiai változások, kontinensek kiszáradása, felhőszakadások, földcsuszamlások, kiterjedt erdőtüzek, új járványok, háborúk, munkanélküliség, szegénység és a mindig minden talpalatnyi helyet hézag nélkül kitöltő emberi önzés és erőszak.

 

Vallásháború folyik Európában, a Közel-Keleten, Afrikában és Ázsiában úgy, hogy közben maga a hit néma marad, mert túl bölcs ahhoz, hogy ne venné észre: nincs értelme megszólalnia, mert ami történik, az ellene irányul ugyan, de valójában egyáltalán nem tartozik a kompetenciájába. Ebben a helyzetben a szellem minden érve felesleges és meddő.

         Marad a hit és az ima. Ez utóbbi, ha meghallgatást talál, akkor Isten a maga „Deus ex machina” módján, bármikor bele tud nyúlni az immanencia szigorú törvényű világába, hogy a transzcendencia szempontjai szerint módosítson a kialakult eseményeken. Persze csak akkor, ha úgy találja jónak.

 

 Szőcs Zoltán

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.