SZENT LÁSZLÓ ALAKJA A JUNGI PSZICHOLÓGIA TÜKRÉBEN

SZENT LÁSZLÓ ALAKJA A JUNGI PSZICHOLÓGIA TÜKRÉBEN

 

Érezzük azt mindahányan, akik itt vagyunk, hogy nagyon forr a vén világ, emelgeti a fedőjét, gőzzé válik, ami emberemlékezet óta víz volt, hogy aztán elpárologjon szemünk elől. Az Európai Unióban folyó nagy globalista kötélhúzások, amelyek az egység Európája és a nemzetek Európája között folyik életre-halálra, akaratlanul is aktuálissá teszi előttünk a kissé divatjamúltnak, úgymond „meghaladottnak” minősített, XIX. századi tudományágat, a nemzetkarakterológiát. Azt, hogy az igazi, vagyis önfejlődésük során létrejött nemzeteknek a maguk módján ugyanúgy van személyiségük, arculatuk, jellemük, hitük, stílusuk, mint a magánembereknek. Önök nyilván jól ismerik Buffon híres mondatát: „A stílus maga az ember”, amely magánemberi használatra született, de a népekre ugyanúgy érvényes. Ez a nacionális karakter pedig – amelyet  a nemzeti populáció minden egyes tagja valamilyen mértékben hordoz – a legtöményebben, évszázadokra kiható erővel egy-egy istentől érintett zseniben – a görögök így mondták: héroszban – inkarnálódik, puszta létével képviselve a szentenciát: igenis lehetséges fenségesnek lenni, és mindenki kishitű, nemzetéhez méltatlan, aki ezt tagadja. Nekünk magyaroknak Szent László, a lovagkirály lett első, igazi, össznemzeti ikonunk.

 

De mitől ikon az ikon, mitől csupán ügyes portré az egyik kép, és ikon a másik? A válasz nem képzőművészeti, hanem pszichológiai: az ikonról a transzcendencia néz vissza ránk, a portréról csupán egy arc. Az ikon hat ránk, a portré csak emlékeztet. Ezért fontos, hogy a közönséges arckép hasonlítson alanyára, az ikon esetében viszont ez teljesen mellékes, mert ott a lényeg az üzenet szakralitásán van. Ha felütjük Dr. Fodor János Szent László templomok a Kárpát-medencében című könyvének térképeit, egy nehezen megmagyarázható csodának lehetünk tanúi: nem is kell berajzolni a nemzethatárt, a magyarok országának teljes területe kirajzolódik és leképeződik csupán a gondosan bejelölt Szent Lászlóról elnevezett templomok topográfiája által. Ahol ezek vannak, ott élnek a magyarok, ahol a magyarok élnek ott Szt. László templomok is vannak. Ilyen egységes, évszázadokon át megtartott szakrális tisztelet csak spontán, csak lélekből fakadó lehet, semmiképpen sem erőszak vagy manipuláció terméke. A magyarok a kereszténység egymást követő századaiban azért szerették, hitték és fogadtak el Szt. László legendáriumának eseményeit, mert feltétlenül igaznak, önmaguk legmélyéből fakadónak érezték: a másik magyarnak. A Szt. László tisztelet az önmaguk és felmenőik erkölcsi értékrendje iránti  tisztelet volt. A hűség jele a felvállalt magyar entitás és sors iránt. Ők akkor azt még nem tudhatták, mert csak a XX. század legnagyobb elmegyógyásza, a komplex pszichológia megteremtője, a svájci Carl Gustav Jung fogalmazta meg tudományosan a jelenséget, hogy Szt. Lászlóhoz való érzelmi ragaszkodásunk mélylélektani alapú és a magyar nemzeti karakter kollektív tudatalattijára vezethető vissza. Ugyanis Szt. László királyunk a magyar psziché archetípusát testesíti meg.

 

Hogy pontosan mi is az archetípus, annak könyvtárnyi irodalma van, itt és most nem posztom ebbe belemerülni. Röviden ennyit mondanék: Jung az emberi lélekképet az általa felfedezett „kollektív tudattalan” létezéséből vezeti le. A kollektív tudattalannak két megragadható tartalma van: az ösztönök és az archetípusok. Jung értelmezésében az ösztönök a cselekvés tipikus formái, míg az archetípusok a felfogás, az értelmezés tipikus formái. Vagyis az (emberi) ösztönök a tipikus emberi életvezetést garantálják, míg ezzel egyidejűleg az archetípusok a tipikus emberi művelődésre, szellemi beállítódásra, felfogásmódra ösztönzik az embert. A fentiek alapján megkockáztathatjuk azt a definíciót is, hogy az archetípus tulajdonképpen szellemi beállítódási ösztön. Mindebből egyenesen következik az összefüggés: mutasd meg nemzeted, törzsed, fajtád archetípusait és megmondom ki vagy.

 

Az archetípus mindig egy kép, egy ábra, egy öröklött minta. Szöveg, hang, írás nem tartozik hozzá. Puszta megjelenésével, képileg fejezi ki, illetve képviseli a maga pszichés tartamait. Nyelvünk tökéletesen kifejezi, mi ez: egy „képzet”. Mindez tökéletesen áll Szt. László esetén is, aki úgy lett a magyar hagyományrendszer legnépszerűbb és legtiszteltebb alakja, hogy soha egyetlen sort le nem írt, egyetlen fennmaradt mondatunk sincsen, amit idézhetnénk tőle. Néma, mint az archetípusok kivétel nélkül. Szt. László ugyanis nem a szavak, az ideák, az elméletek, csakis a tettek embere. Nézzük meg ábrázolásait, kezében mindig ott a kard, alatta ott toporog a harci mén. Szt. László nem magyaráz, nem okít, nem érvel, hanem cselekszik. Ez pontosan ellenkezője mindannak, amit egy mai hivatásos politikus csinál. Ugyanakkor megfelel annak a mélytudati funkciónak, amit az archetípus képvisel: puszta léte által a helyes életvezetésre ösztönzi a pszichét. Lovagkirályunk a hit és az ezen alapuló morál által megáldott és felhatalmazott cselekvés, a vegytiszta cselekvés embere, aki, mivel az evangéliumokból merítette erkölcsi alapvetéseit,kétely nélkül hisz azok igazában és helyénvalóságában. A rosszal és a gonosszal szembeni harcban nem enged meg semmiféle kibúvót, mentséget, elbizonytalanító szempontot, vagyis zavaró ideológiát. Szt. László erkölcsiségében a rossz az rossz, tehát pusztulnia kell, a gonosz az gonosz, és nem lehet számára kibúvó, a tolvaj az tolvaj, akit meg kell büntetni, az idegen hódítót pedig, aki az életünkre, földjeinkre, javainkra, asszonyainkra tör, írmagostól kell kiverni az országból. Olyan erkölcsi evidenciák ezek, mint a matematika. Felmentő körülménynek, magyarázkodásnak, lábjegyzetnek Szt. Lászlónál nincs helye. Nálunk magyaroknál, Szt. László a legjobb bizonyíték Jung azon megállapítására, hogy a legtöbb nép, rassz, faj, nemzet tudati fejlődésében egy bizonyos kiválasztott személy „kollektív igazsággá” lesz. Amíg él, ő a „Vezér”, halála után pedig évszázadokon át ő marad a mindenkori helyes társadalmi beállítódást mutató világítótorony. A nemzet archetípusa.

Hogy túl leegyszerűsített etika ez? Talán igen, talán nem. Ne feledjük, hogy a gótikus katedrálisokat építő XII. századnak, a „fény századának” középkora is ugyanilyen egyszerű volt, miképpen az archetípusok is a lehető legnagyobb mértékben egyszerűek, egyértelműek, tömények és unisolósak. Az archetípus hasonlít a klasszikus értelemben vett atomhoz: olyan pszichés tartam, amely tovább már nem osztható. Semmi mást nem tud, csak önmagát képviselni, azt viszont tökéletesen és rendületlenül. Az archetípusok olyanok, mint az égtájak: irányt, haladást, orientációt képviselnek, viszonyulási pontok, amikre minden körülmények között számítani lehet, mert rettentő következetességgel mutatják az irányt, vagyis önmagukat.

 

Hogy Szent László mit mutat a XXI. századi európai uniós magyarságnak? Erre fölöttébb egyszerű a válasz, archetípikusan egyszerű: minden körülmények között légy hű Istenedhez, hazádhoz és fajtádhoz, soha ne rettenj meg és ne hátrálj, ha az ő védelmükről van szó, ne kételkedj a győzelemben, ha érzed, hogy harcodat, amit az ártatlanok védelmében vívsz, a Szentlélek áldása kíséri.

 

Azt pedig, hogy lovagkirályunk meghalni és elfelejtődni nem tudó alakjának, mint archetípusnak milyen mély bevésődései mutathatók ki a magyar nemzetkarakterológiában, egyszer talán a jungi komplex pszichológia nálamnál avatottabb ismerői részletesen körül fogják írni.

 

Szőcs Zoltán

 

(Elhangott 2017. június 24-én a Nagyváradon rendezett Szent László Konferencián.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.