RECENZIÓ: SZŐCS ZOLTÁN, BÖLCS AGÓN FELJEGYZÉSEI

SZŐCS ZOLTÁN, BÖLCS AGÓN FELJEGYZÉSEI CÍMŰ KÖTETÉRŐL

Recenzió

 

 Idén jelent meg – szerzői kiadásban – Szőcs Zoltán tollából a Bölcs Agón feljegyzései című esszékötet. A második lapon ott az alcím: skiccek a nagy egészből. De a harmadikon újabb eligazítás következik címről, Bölcs Agón kilétéről és a könyv műfajáról.

Feljegyzések, Bölcs Agóntól? Naplószerű vallomások Szőcs Zoltántól. Mert természetesen ő lenne ez a Bölcs Agón, bátyja névadása szerint. És a vallomások valójában esszék, a javából. Mert mi is az esszé, melynek atyja Montaigne volt?

Oláh Tibor szerint: „Megfoghatatlan, lebegő és képlékeny, csak éppen magvas-élvezetes írás; kisiklik a kezünkből, ha műfajelméleti fogókkal közeledünk szentélyéhez, de megadja magát és felfedi titkait, mihelyt letettünk róla, hogy pontos meghatározásba foglaljuk.”

Bogdan Badarau tapasztalata alapján viszont: „Elmebeli csavargás”. És talán ez az igazi telitalálat. Az esszé csavargás a gondolatok körül és gondolatok között. A csavargás során régi gondolatokat elevenítünk föl, aktualizálunk és e közben újakat szülünk, újakra döbbenünk rá. És leírjuk, hogy megosszuk, vagy hogy talentumunkkal történt sáfárkodásról számot adjunk Istennek.

Szőcs Zoltánt tehát nyugodtan tarthatjuk elmebéli csavargónak, sőt a legjobbak közül való elmebéli csavargónak. Montaigne, Pascal…Czeslaw Milosz, Umberto Eco…Hamvas Béla, Molnár Tamás, Czakó Gábor … csak néhány név fölvillantása, akik magvas-élvezetes írásokkal örvendeztettek és örvendeztetnek bennünket. És itt van a sorban Szőcs Zoltán. Naplószerű vallomásai nem Deus ex machina állnak itt előttünk. Hosszú évek óta űzi az író ezt a műfajt. Noteszfirkák, Völgyi beszéd, Képaláírások mind hasonló skicceket, intellektuális vázlatokat, kalandokat tartalmaznak. És egyszersmind szépek ezek az esszék: szépírások, hogy növeljék (ismeretadás, művelés, vagyis nevelés által többé tegyék) az olvasót.

Első nekifutásra miként lehetne összefoglalni e mostani hozadékát? Mint oly sokszor, megint Székely János Zene című klasszikus versét kell idézzem: vigasz keveseknek! Azt a vigaszt nyújtja, melyre oly sokan rászorulnának, de csak kevesek igénylik.

A kötet hat fejezetre tagolódik: Intra muros, Extra muros; Allah akbar, Én uram, én Istenem; Hotel Dieu, Házi oltár.

Amint az író maga mondja a ház szentségében: „az írás rendrakás”. És tényleg ebben a pazar rendrakásban, az átélt történetek, nagy találkozások (csak példálózóan: Ciceroval, Pascallal, Adyval, Henri Bouladdal, Szabó Dezsővel, vagy éppen Szőcs Lajossal, a korán, tragikusan elhunyt báttyal) és magvas gondolatok tárházában az olvasó nem téved el, nem kerül szanaszét terepre. Nem csúszik labirintusba, hanem egy keskeny úton halad, mely vezeti őt, az eltévelyedés esélye nélkül.

Aki ír, Isten alkotótársává válik s akkor legyinthetünk: van-e hallgatónk, olvasónk vagy nincsen. Szőcs jól tapint rá a mindennapi csodák láttán – s egyszersmind figyelmeztet is – a talán nem is olyan triviális igazságra: evilági eszközökkel maradandó nem alkotható!

Azt, hogy az életben minden ajándék, az idealista helyesen ismeri föl , azonban ténylegesen, a a napok monoton sorában ekkénti megélése többnyire csak az életút utolsó negyedében jelenik meg, az immár föl-fölrugódzó betegségeink közepette, az öregség rendelt idején, ami kevés kivétellel az életnek taszító – mégis szüretelő – időszaka, állapota.

Milyen válaszokra – hiánypótló, szükséges válaszokra – akadhatunk a könyvben elmebéli csavargásaink során?

Például arra, hogy az életben – és kiváltképp a magyar életben – újra meg újra sarjadzik a fájdalom, föltör az elnémulás panasza. És persze ezen a forgószínpadon, ebben az átmenetiségben kell megteremtenünk a hűség következetességét.

Vagy arra, hogy mekkora biztonságot ad, ha valaki van mellettünk. Nota bene: a szerző egyedül él – helyesebben nem egészen magányosan, hiszen vele van Bianca nevű macskája – aki persze biztonságérzetet nem ad, de a magányt mégis megtöri.

Vagy föltűnik a XXI. században szinte elfeledett Sátán, akinek időszerű aratása a virtualitásban ragadható tetten; mai asszisztenseinek egyre kevésbé van kételyük afelől, hogy jó úton járnak, így Isten klasszikus elárulóivá válnak.

Azután válasszal kopogtat az ókori görög bölcselet egy érdekes fogalmát hozva is. Európa mai haldoklásának oka az enantiodromia, amikor a folyamatok túlfutnak önmagukon (ha viccelődni támadna kedvünk, itt így is fogalmazhatnánk: a biciklik túltolása) majd ellentétükbe torkollnak.

Máskor a pápaság és az Európai Unió mai kommunikációját vizsgálja, látva és láttatva, hogy a jelenkor pápája, ahelyett, hogy a kereszténység védőpajzsa lenne, a moszlimok iránt aggódik igazi szenvedéllyel. Ezzel párhuzamosan az unió halálával riogatnak egyes politikusok, ha bizonyos kérdéseket mernek népszavazásra bocsájtani. Vagy, vagy: Eu vagy demokrácia? S itt ne feledjük a hamvasi gondolatot sem: a demokrácia a valóságban annyit tesz, hogy egy törpe kisebbség miként tudja a saját akaratát a többség szándékaként eladni…

A negyedik felvonásban sorra jönnek a magvasabbnál magvasabb textusok, valahogy így: az isteni világrend fókuszából nézve a halál, a betegség ismeretlen fogalom, Isten csak az élő mivoltunkat ismeri, azt teremtette, a holtat nem, a holt nem része a teremtett világnak, ezért nincs is; másutt olvasunk a Vierge Ouvrante (nyitható szűz) művészettörténeti jelentőségén jóval túlmutató teológiai üzenetéről: a nyitható fa szobrocskában – amely a Szüzet jelképezi – benn ül az atyaisten, ölében pedig a fiúisten.

Szőcs Zoltán sokat utazott, fölkereste a világ, de mindenek előtt Európa kultikus helyeit. Tapasztalta, hogy egy-egy utazás hozadéka csak a leülepedés után mérhető. És persze a szívbe vájó érzés: nehéz végleg elválni a szeretett várostól, Párizstól.

Aztán beavat életének apró titkaiba is. Miként lett-maradt lassan negyven éve szakadatlanul saját maga fodrásza.

Kimondja, hogy egyetlen emberi élet pályaíve is elég ahhoz, hogy lehetetlenné váljék az élet kontinuitása: vagy a múltat kell ugyanis megtagadni, vagy a jelen veszíti el értelmét. Az egyes ember  életében törvény a folyamatosság hiánya, ugyanakkor minden, ami történik velünk összekapcsol másokkal, mással. Paradoxon, mint annyi más, ami körül vesz bennünket.

Az egyik lapon Sartre is föltűnik, akinek hírhedt idézetével – „a pokol a másik” – száll szembe, mondván, igen szent igaz, de a mondat így nem fejeződhet be, nem pontot kell tennünk, hanem vesszőt, mert bizony máskor meg Paradicsom. És amikor a másikról vallunk – például Sartre-ral együtt kifakadva, hogy a pokol a másik, akkor sokkal inkább magunkat minősítjük! Milyen ovációval emlegetik Sartre-ot, az entellektüellek egyik mintapéldányát, hogy micsoda zseniális fölismerés, milyen filozófia, pszichológia rejlik tőmondatában. És mennyire hamis, mivel csupán féligazság. A teljes igazságot pedig Szőcs Zoltán jelenti ki nekünk, a tőle megszokott szerénységgel, és határozottsággal.

Érdekes észrevétele, s talán ez szervesen kapcsolódik a sartre-i tévedés korrekciójához, hogy minden férfi az anyjára emlékeztető nővel tudja csak harmóniában leélni az életét.

A Ricsaj a homályban unikális és zseniális levezetést ad a kádári embertípusról. A baloldal a Károly-félék életében sokkal inkább vallás, mint politikai vagy ideológiai álláspont. Mindent a pártállamnak köszönhetnek, a rendszer annyira hozzájuk nőtt, mint a bőrük. De fogalmuk sincs arról, hogy nem csak azt a szerény portfóliót köszönhetik a kommunizmusnak, amijük van, de azt az immár örök hiányt is, amijük nincs: magyarságtudat, műveltség, gondolat- és fizikai szabadság és a választás szabadsága.

A hatodik fejezet nyitódarabja az időszerűtlen Szabó Dezső időszerűségéről szól. Arról a Szabó Dezsőről, akinek legfőbb bűne, hogy világnézete fajelméletre épül. Mi is valójában ez a fajelmélet? Aggódás a magyarságért. A (magyar) pusztában kóborló-szállongó, visszhangtalan óhaj: ne legyen előny, ha valaki nem magyar. S miért is időszerű Szabó Dezső manapság? Európa legaktuálisabb nézőpontja ma a faji. Előny, ha valaki idegen, ha nem keresztény, ha homoszexuális, ha szingli, ha ha ha…

Aztán jönnek az Ady-s írások. Ady mindig úton volt, mert az adventi ember mindig úton van, mert halad Isten felé…A mai kor embere már elindulás előtt meg- és beérkezett kívánna lenni.

A Fokozatos szedelődzködésben micsoda párhuzamok tolulnak elő Montaigne, Márai és Szőcs között! Mit is ír Montaigne? „Ha hirtelen és egyszerre zúdulna nyakunkra a romlás, alig hiszem, hogy el tudnánk viselni. De a természet kézenfogva vezet az enyhe, szinte észrevehetetlen lejtőn…” És mit Márai? „Csodálatos rendje az élet valóságának, hogy a gyakorlatban minden egyszerűbb, a halál is, a háború is.” És mit Szőcs?  „A világban uralkodó rend egyik eleme a fokozatosság, minek felismerése és tudata a leghatásosabb nyugtató.” És újra Montaigne: „Aki megtanítja az embereket meghalni, élni tanítja meg őket.

Így ötvöződik különös egységbe az esszéisták gondolata ugyanarról, ha összeszorítjuk az évszázadokat.

Itt, bejárásom csücskén, megpróbáltam érzékeltetni egyetlen kis esszé apropójából az összefüggéseket, kapcsolódásokat és persze azt, hogy a tudásnak micsoda bősége tárul-terül elénk, ha végigböngésszük e könyvet, mely vigasz keveseknek, mely vigasz lehetne sokaknak.  Szőcs Zoltán szüntelenül éli, teszi és megtartja a Rendet! Az írás, a felelős alkotás rendjét. Csavargóként is! A régi szentencia szerint: Serva ordinem, et ordo servabit te…  Valamennyiünkért.

 

Dóczi Székely Gábor

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.