KŐSZEGI LAJOS TANULMÁNYA

HAMVASRÓL HÁROMSZOR

 

  Az inotai raktáros

 

AZ ÉDEN ARCA. A világban minden hely valamikor az Éden egyik arca volt, és évezredeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy az ember ki tudja mondani egy hely nevét, azt az egyetlen szót, ami nem más, csupán önmaga, amely az ember hódolata a hely géniusza előtt. A lepusztult és konok idegenséget árasztó tájban, ha másképp nem lehet, akár egyetlen törékeny fűszálban az Éden egykori arca néz ránk, azon a végzetes helyen is, ahol sorszerű csapások történtek, amelyet a kiontott vér és halálos izzadtság öntözött. A hely neve magába rejti és szétkiáltja sorsát. A táj, az erdő, a patak, a mező és a hegy némán üzen: átkozott legyél ember azért, amit tettél velem.

 

HIDEG-HEGY. A Bakonyban áll, szikár és csupasz, rideg és terméketlen, állandóan fú a szél, mintha a Bakony minden vihara itt gyülekezne. Ide az inotai, a Hideg-hegy alatti erőmű-építkezésre 1951-ben érkezett Hamvas Béla. A szentendrei gyümölcsfák kertésze csak itt talált minimális megélhetést nyújtó munkát. A kor kollektív őrületében, a politikai gyanakvás légkörében korábbi egzisztenciájában nem rejtőzhetett tovább, be kellett lépnie a földi pokolba, az erőműépítés barakk-világába. A hangszóró reggel hattól este tízig bömbölt, és négyezer ötszáz ember napi tizenkét órán át taposta a sarat, túrta, cipelte a földet, szerelte a vasbetont. Barátjának erről a helyről egy levélben írta: „A középpont a korcsma és a népbolt. Itt benne vagyok a templomtalan tömegben. Gyűjtöm azokat a szavakat, amelyeket itt a legtöbbször használnak, persze trágárságok, és a katonaság ehhez képest igen finom hely volt… Azt hiszem, kevés ember ússza meg ezt belső károk nélkül. Az őrültség, a nevetségesség és az erkölcsi sötétség teljesen egyforma. Mindez eszeveszett iramban, hogy fel se lehessen eszmélni.”

 

PROTON PSZEUDOSZ. Hamvas Béla nem először járt a pokolban. 1916-ban súlyos idegsokkal hadikórházba került, egy évvel később valahol Szlovéniában a csapatszállító szerelvényt bombatalálat érte, őt a légnyomás maradandóan megsebesítette. Hazatért és Kantot, Rimbaud-t, Dosztojevszkijt, Schopenhauert és mindenekelőtt Nietzschét kezdte olvasni. Erről az időszakról ötven év múlva írta: „Mintha ma történt volna, húsz éves alig múltam, amikor a könyvtárban, nem is tudom hogyan, Kierkegaardnak Az idő bírálata című tanulmánya kezembe került. Nincs társadalom, nincs állam, nincs költészet, nincs gondolkozás, nincs vallás, ami van romlott és hazug zűrzavar. Pontosan így van, gondoltam. De ennek valamikor el kellett kezdődnie. Elkezdtem keresni a sötét pontot. A proton pszeudoszt, vagyis az első hazugságot. Akkor álltam a válságba, és azóta nem léptem ki belőle. Rájöttem arra, hogy ma jelen lenni csak úgy lehet, hogy a válságot teljes egészében vállalni. Visszafelé haladtam a múlt század közepétől a francia forradalomig, a felvilágosodásig, a racionalizmusig, a középkoron át a görögökig, a héberekig, az egyiptomiakig, a primitívekig. A válságot mindenütt megtaláltam, de minden válság mélyebbre mutatott. A sötét pont még előbb van, még előbb. A jellegzetes európai hibát követtem el, a sötét pontot magamon kívül kerestem, holott bennem volt…”

 

MAGYAR HYPERION. A háború után a Pázmány Péter Egyetem magyar-német szakán tanult, előadásokat hallgatott az orvosi karon, zeneelméletet a konzervatóriumban. 1923-ban fejezte be egyetemi tanulmányait, három éven át a Budapesti Hírlapnál volt újságíró. 1927-től a Fővárosi Könyvtárban könyvtártiszt lett – végre olvashatott, írhatott: tanulmányt, esszét, kritikát, de elsősorban esszét az Athenaeum, Nyugat, Protestáns Szemle, Diárium, Ezüstkor, Társadalomtudomány, Napkelet, Esztétikai Szemle folyóiratokba. Kerényi Károllyal alapították a Sziget-kört, azt a klasszikus görög hagyományból merítkező szellemi szövetséget, amelyhez csatlakozott Szerb Antal, Németh László, Kövendi Dénes, Dobrovits Aladár, Molnár Antal és mások. A kör, elképzeléseik szerint a preraffaeliták, méginkább a George-kör magyar változatának indult, ám három kötetből álló kiadványuk (Sziget, 1935-36) megjelenése során kiderült, hogy a szellemi közösség megvalósíthatatlan. Hamvas számára ez volt a második pokoljárás. Keserű tapasztalatairól a Magyar Hyperion leveleiben számolt be: „Itt vagyok ebben a népben, ezen a földön, minden szándékom eredménytelen, minden szavam hiábavaló, minden tervem összetört, megbuktam, észrevétlenül, fölöslegesen és fel nem ismerve.” A válságot most sem kerüli meg, mert mindig csak a legnehezebbel érdemes szembe nézni. Miért vált megvalósíthatatlanná a szellemi közösség terve? Miért nem vagyunk képesek egymásról tudomást venni, egymást megismerni és egymást követni? Halottnak kell lenni ahhoz, hogy itt egyáltalán szükség legyen ránk? Csak akkor hallgatnak meg, ha már nem vagyok itt? A közös szellemi élet, a közvetlenség lehetetlen – erről a mélypontról írta: „A közösség, az Én és a Te mindenütt a földön a természetes alap és talaj, amelyből az élet és a sors kinő. Egyedül nálunk nem. Itt ez a legnagyobb feladat. Valami van ebben a földben, ami az embert ideköti, sokkal inkább, mint a földön bárhol bárkit, de ugyanaz a föld, amely oly erősen köt, az felbontja a kapcsolatokat ember és ember között. Itt Én és Te nincs.” Nem marad más, csak a magány. Nincs más, csak ez az egyetlen egy. Egyedül. A magányt kevesen bírják ki. Egyedül lenni annyi, mint kettesben maradni Istennel. Kettesben maradni a Fiú igéivel.

 

A KOLDUS. Hamvas Béla a harmincas-negyvenes években csaknem háromszáz esszét publikált. Az írás számára ima volt és jóga-gyakorlat. A magány pedig az a hely, ahonnan nincs menekvés; a világ pedig az a hely, amely lehetővé teszi a magányt. A második világháború alatt háromszor hívták be katonának, de ez nem zavarta abban, hogy fordítson – Lao-ce, Böhme, Hérakleitosz, Kungfu-ce, Henoch műveit. A háború alatt jelent meg első esszékötete, A láthatatlan történet. Ekkoriban kezdett nagyszabású vállalkozásába, amelynek gyűjtőcíme: Az ősök nagy csarnoka, s amelyet a hatvanas évekig folytatott. Műve a szent hagyomány legfontosabb könyveinek fordítása a hozzájuk írt bevezető kommentárokkal. 1944-ben Németországból szökött haza az ostromlott Budapestre. Az ostrom poklának tetőpontján a hegyoldalba épült lakását bombatalálat érte. A szökevény ott álldogált a megégett, szétszóródott könyvek, kéziratok, jegyzetek között és mindent megértett. A Silentium egyik esszéjében írta: „A sötét esztendőben minden földi vagyonomat elvesztettem. Kint voltam a havas úton és a fájdalomtól és a félelemtől bömböltem, mint Jób, és Istent hívtam és a hóba vetettem magam, mert éreztem, hogy nem hallgatott meg… Koldus lettem. A birtok világa megsemmisült. De aránylag hamar meg tudtam érteni, hogy csak a birtok világának megsemmisülése után léphet át az ember a létezés világába… Sohasem tudtam volna lemondani… Valaki a birtokot levakarta rólam. Bőröm is vele ment, de jó… Effektív létezés csak a birtoklás teljes felszámolása után lehet. Itt kezdődik a valóság.” A harmadik pokoljárás után kezdődik a valóság, amikor már semmim sincs és nem kell semmi sem. Hamvas Béla önálló lakáshoz többé nem jutott és többé nem gyűjtött könyveket.

 

A LUKÁCS-AFFÉR. A háború után végre széleskörű szellemi aktivitásba kezdhetett. Az Egyetemi Nyomda kis tanulmányai címmel sorozatot szerkesztett (újra megjelent Európai műhely címmel 1990-ben). Meditációs objektumot állított össze Anthologia Humana címmel. Részt vett az újjáalakult Filozófiai és Esztétikai Társaság munkájában; a modern magyar képzőművészetet egyesítő Európai Iskola teoretikus irányadója volt; Szabó Lajossal és Tábor Bélával 1945-től létrehozott „csütörtöki társaság”-ban kísérletet tettek a modern kor teljes megértésére, és a szellem feladatainak kimunkálására; intenzív munkakapcsolatot tartott fenn Várkonyi Nándorral és a tanítványával, Weöres Sándorral. De 1948-ban a pokol kapuja ismét megnyílt – Lukács György vitairatában utasította el Hamvas Béla (és Kemény Katalin) könyvét, a Forradalom a művészetben-t. A megsemmisítő kritikára világosan válaszolt Hamvas: „Olyan vállalkozásba kezdtünk és azt folytatjuk, amelynek valódi jelentőségét Lukács György nem is érti… Lukács György első- és második periódusa egymásnak ellentmond. Az elsőben a művészi létből indul a társadalom felé, a másodikban a társadalmi létből a művészet felé. Az ellentmondást azzal, hogy ma a társadalmi létet primer létnek mondja, nem hidalta át. Tegyük fel, holnap Lukács György ismét eltávozik, egy idő múltán visszatér, hogy sem a művészi, sem a társadalmi lét nem primer, hanem a buddhizmus. Mi legyen a mi magatartásunk ebben az esetben? Lukács György gondolkozásának kialakulásában vagy következetlenség, vagy folytonossághiány van, mert az egyik periódusból a másikba átvezető kényszerítő szükség parancsát nem látjuk. Lehet, hogy villámszerű megtérésről van szó: – a társadalmi lét fensőbbrendűsége benne minden előzmény nélkül megvilágosodásszerűen jelentkezett. Ebben az esetben a fordulat a vallás terére tolódna át. A helyzet is megváltozna. A vallás a személyiség legbelsőbb ügye s a személyiség, ha van, a lét egészét minden paradoxiájával motiválja és elfogadhatóvá tudja tenni. Ha azonban a dolog nem így áll, az ellentmondás a két periódus között fennáll és pedig, mert, mint az elején is hangsúlyozni kellett, az egésznek nincs tengelye. Hol kellene, hogy a tengely legyen? Nos, – igen. A személyiségben. Innen származik Lukács György dogmatikus ortodoxiája.” – A következmény: elnémítás, kényszernyugdíjaztatás és minden publikációs és szerkesztői jogtól való megfosztás. Mindez azonban már életrendjére nem volt befolyással, földműves igazolványt váltott és egy szentendrei kert gyümölcsfáit gondozta. És dolgozott tovább, a kerti munka közben írta a Karnevál című regényét, az egyetemes létörvény és emberkatasztrófa könyvét, amelyben az ember átlépi a kaput – amikor a senki valakivé lesz.

 

A TANÍTVÁNY. Hamvas Béla az inotai hőerőmű-építkezésen raktáros lett, ez volt a külső, s ami akkor nem volt látható: amikor csak raktári munkája engedte, lopva olvasott, fordított, írt. A félig kihúzott asztalfiókban mindig ott volt a nyitott könyv, a jegyzetfüzet, a toll. Szanszkritül és héberül tanult, a raktárosi munka mellett éjszaka és hajnalban Az ősök nagy csarnoka fordításait készítette: Védák, Sankhya karika, Sepher Jezirah, Kathaka upanisad, Buddha beszédei… Ha a világ őrült, az embernek még nem kell feltétlenül megbolondulnia. A raktáros tanulónak tartotta magát, akinek legalább negyven évre lenne szüksége ahhoz, hogy a föld nagyobb könyvtáraiban munkatervét elkészíthesse. Aztán még néhány nyelvet is meg kell tanulnia, többet tökéletesítenie, mert „minden nyelv tud valamit, amit csak ő tud, rajta kívül senki”. – A Hideg-hegyről lezúduló szélben recsegtek-ropogtak a barakkok, a raktáros büntetés terhe mellett vázlatot készített arról az útról, amelyet szellemi megvilágosodásnak nevezhetünk. Terve a következő volt: „Alaposan és véglegesen meg kellene tanulnom a szanszkritot, a hébert és a görögöt. A baseli, a párizsi, a londoni, a római, a calcuttai, a pekingi, a kiotói könyvtárakban, anélkül, hogy a részletekbe mennék, bizonyos nyomokat keresnék. Ezután következne maga a tanulás. Erre százötven évet szánnék, és azt hiszem, hogy elkészüljek, napi tíz órát kellene dolgoznom. Pihenő a zongora, a képtárak, és a fürdő a tengerben. Ötven évre lenne szükségem, hogy utazzam, éspedig nem úgy, hogy egy helyen három napig maradjak, hanem legalább egy évig. Ezután már el mernék kezdeni tanítani, mert lenne legalább valami, amit biztosan tudok. Aki nem így csinálja, lelkiismeretlen. Tizenöt-húsz fiatalembert tanítanék, akiket a világ minden tájáról magam hívnék meg, és száz év elég lenne annak ellenőrzésére, hogy gondolataim beválnak, vagy sem. Most már elég biztosnak érezném magam arra, hogy művemet megfogalmazzam. Négyszázéves koromban tanítványaim segítségével a mű realizálása megindulhatna. Az a hatvan-hetven év, ami az ember rendelkezésére áll, hogy szellemi erőit kifejtse, semmiség…” – Azt mondják, hogy ha egy igaz ember huzamosabb ideig egy helyen tartózkodik, akkor – ha nem is azonnal, lehet csak századok múlva – annak a helynek a szelleme megváltozik. Hamvas Béla négy évig volt raktáros Inotán, a Hideg-hegy alatt. A változásnak ma, negyven évvel később, semmi jelét nem látni. Valaki nézze meg négyszáz év múlva.

 

PATMOSZ. Az összegző mű. Élete alkonyán írta, az első részt (34 esszé) 1958-1964 között, a második-harmadik részt (11 esszé) 1964-1966 között. A könyv címének rendkívül problematikus volta nem szembetűnő; sőt akár minta, példa, név lehetett volna egy folyóirat alapításhoz.

A könyv címe a johannita biblikus hagyományra utal, minden erővel ahhoz akar kapcsolódni. Az Újszövetség genealógiája nehéz és kényes feladat, most elég idézni a Jel 1,9-et: „Én, János, a királyságban és Jézus türelmes várásában testvéretek és az üldöztetésben társatok a Patmosz nevű szigeten voltam, az Isten szava miatt, meg azért, hogy Jézus mellett tanúságot tegyek.” Hamvas annak a szigetnek a nevét választja könyvének címéül, amely már – megismételhetetlen szellemi rangot betöltve – foglalt. Másra soha többé fel nem használható.

Hogyha az analógiát következetesen végig visszük, az adott egzisztenciális koordináták alapján, akkor megkapjuk Hamvas könyvének helyes címét. Nem Patmosz, hanem: Tiszapalkonya (vagy Inota, vagy Budapest, vagy Magyarország) lehetett volna. Az analógiát végrehajtva, a könyv teljes emberi alapállása a következő: „Én, Hamvas Béla, a királyságban és Jézus türelmes várásában testvéretek és az üldöztetésben társatok a Magyarország nevű szigeten voltam, az Isten szava miatt, meg azért, hogy Jézus mellett tanúságot tegyek.”

 

 

 

Hamvas Béla munkáskabátja

 

 

– Miért mentél el?

– Nem mentem el, azóta is itt vagyok a Látókőnél, csak éppen nem látja más, talán csak egyetlen testvérem.

– Hmm, láthatatlanná váltál, de ennek mi az oka?

– Nincs oka. Egyszerűen, így történt.

– Szomorúnak tűnsz, mondd el hát a történeted.

– Boldogságom nem lenne teljes, ha nem ölelné teljesen magához aktuális szomorúságomat és bármely szenvedésemet, bele értve a tiédet is. Elmondom azt, ami eleve látható. Valójában nincs szükség arra, hogy meghallgasd. Szerintem tudsz mindent. (Kezdetben, minden találkozásnál mindig azt gondolom, hogy mindenki tud mindent. Csak én nem. Ezért bárki vagy bármi feltárul, akkor a gyökereitől az égbe nyúló csúcsáig megnézem. Végül kiderül, hogy senki sem ismeri önmagát.) Kezdem az elején.

*

Akkoriban, az 1980-as évek közepén már megjelent egy-két könyv Hamvas Bélától, amikor barátommal, Várhegyi Miklóssal elhatároztuk, hogy keresünk egy folyóiratot, hogy – nem az egyik, hanem mindezidáig – a legjelentősebb magyar nyelven teremtő bölcsnek emlékszámot szenteljünk. Éreztük és tudtuk, hogy Hamvas az a tanító, aki a legmagasabb színvonalon tanít minket. Hamvas tanításainak szétáradását szolgálni a lélegzéshez hasonlatos természetességű létezéssé vált számunkra. A szombathelyi Életünk folyóirat 1987/9. számát újra kellett nyomtatni, a Hamvas iránti nagy éhségre való tekintettel. Egy év múlva megjelent a “Scientia Sacra” csonka változata, majd 1989-ben az Életünk kiadhatta, egy könyvben “Az öt géniusz”-t és “A bor filozófiájá”-t. Akik nem ismerték ezeket kéziratos terjesztésben, azoknak mindez óriási reveláció lehetett. Az életmű-sorozat kiadása 1990-ben kezdődött, máig 24 kötet jelent meg [most a 30. kötetnél tart], ám még egyáltalán nem teljes.

A második alkalom a szolgálatra a tatabányai Új Forrás folyóirat 1993/10. száma volt. Ebben – sok más mellett – St. Auby Tamásnak megjelent egy különös rajza, amit “Összehasonlító Szoteriologram”-nak nevezett, amelyen 24 általa kiválasztott embert helyezett el egy kör kerületén, és megpróbálta ábrázolni őket, e rendkívüli lelkek (mindannyian azok vagyunk) teremtőerőinek viszonyát az Ősképhez. E lelkek közül többen torzó húrokkal ábrázolható szoteriológiát alkottak életükből, míg a Hamvas Béla teremtőerejét ábrázoló rádiusz csaknem az Omega középpontig ér. (A “Szoteriologram”-hoz hasonló önvizsgálatot és átvilágítást, minden csoportnak érdemes volna olykor elvégeznie.)

Ez után más – ugyanakkor Hamvassal többnyire szoros kapcsolatban álló – témákkal foglalkoztam, és változatlanul látómezőmben tartottam a Hamvas-kiadást-irodalmat-kultuszt. A kultusz annál inkább is érdekelt, mert fogalmam sem volt arról, hogy a hamvasi tanításokból-könyvekből egyáltalán realizálható-e valami önmagamon túl – közösségben. (Mindenki tud mindent, csak én nem.) Láthattam az intézményesülés különböző formáit, amelyek eleve nem jöhettek számításba, már csak azért sem, mert rendezvényeiken Hamvas nem jelenhetett volna meg (és nem is jelent meg) erős cigarettafüstjével és kopott munkáskabátjában. A kultuszból kiemelkedve, a legerősebb, említésre érdemes impulzust a hazai “okkult tradicionalisták” csoportja alkotta, amelynek centrumában, egy “tanítvány” állt. Észrevétlenül ballagtam utánuk, de aztán elmaradtam, mert írásaik militáns alakisága és szikár terminológiája számomra sivataggá szántotta a “hagyományt”. Ami megmaradt: a koncentráció szigorúsága, a kibúvót nem hagyó következetesség és a komolyság szeretete. Hamvas “tanítványának tanítványai” közül néhányan szerencsére rátaláltak a nincs-kettősség tanítás legnagyobb mestereire, és szolgáló közvetítésükkel ajándékoznak meg minket.

*

– Nem térnél rá a lényegre?

– Hmm. Ugyanolyan türelmetlen vagy, mint én. Egyszerre akarunk látni mindent. Igen, ez lehetséges. Azonban a “mindenlátáshoz” nem kellenek a szavak. Ha csönddé válok, hallani és látni fogod. Addig vezessenek minket a szavak.

*

Karácsony volt, gyertyát gyújtottam, s leírtam ennek a Naplónak az első sorait. Aznap kaptam meg a “Concordantia Carpatiensis” című tanulmánnyá formált látomást. Ez az! – gondoltam. Végre egy megvalósíthatónak tűnő elképzelés Hamvas Béla Öt Géniuszának harmonizálásáról. A Földet körül ölelő aranygömbmező fölragyogott. Fölismertem, hogy nincs jelentősebb feladat itt, ahol élnünk adatott, mint összehangolni az embereket, az állatokat, a növényeket, egymást és a Föld ránk vigyázó, csillagokban fürdő arcának ráncait.

Az is világos volt, hogy mindez a lehetőség, egy minden elképzelést fölülmúló szoteriológiai menetrend része, amelynek a legnagyobb áttekintését a Három Szövetségek Útja adhatja:

¤ először volt a vér (avagy) a test szövetsége a Kimondhatatlan és Ábrahám-Mózes népe-vére között – egy nemzet szövetsége;

¤ másodszor volt a lélek szövetsége a Kimondhatatlannal Jézus véráldozatán keresztül az emberiség között – az emberiség szövetsége;

¤ harmadszor most itt van a lehetőség: a szellem planetáris szövetsége a Kimondhatatlan segítségével az emberiség és a vérző Föld között – planetáris szövetség.

Hamvas Béla, a magyarok legnagyobb tanítója, logocentrikus mágusa, az Öt Géniusz intuitív látomásával pentagrammát (egy vonallal ötágú csillagot) rajzolt a Kárpát-medence fölé, amely egyszerre bajelhárító jel, és ugyanakkor a láthatóvá vált, öt elemből felragyogó Nagy Géniusz arca, ami az embert itt nagy dolgokra hívja el. (Talán ezt a csodálatos arcot pillanthattam meg a tavalyi nyári napforduló előtti ayahuascás éjszakán, amikor a csillagképek hátrahúzódtak, és az égen egy gyönyörű lehunyt szemű arc volt, amelyben szépséges lehunyt szemű arcok ragyogtak le ránk.)

*

A Concordantia Carpatiensis fluktuálódó csoport, amelynek belső köréhez a tavaly [2011] tavaszi napéjegyenlőség idején csatlakoztam és amelyből most kiléptem. A csoport az Öt Géniusz harmonizálásának megvalósítása során öt – értékelésbe nem vonható jelentőségű – teremtő erejű mozzanatot alkotott:

  1. Az első – a teremtő szó, az írás. A csoport vezetője, Nádor Judit-Ruw-Keya elhívásos látomást kapott, amelynek lenyomata a “Concordantia Carpatiensis” című tanulmány, amely aztán sok nehézséggel beleíródott a dél-amerikai szent helyeken feltöltött nagy kristályba is. A tanulmány, bár színvonala kétségeket is ébresztett, elsősége transzcendens rangjának ereje elhívott és csoporttá szervezett számos különböző felkészültsége és hátterű embert. A résztvevők nem, csak a lét henid.
  2. A második mozzanat – az első fizikai, látható megnyilvánulás: a Látókő születése. Ami születik, minden tudással körülvéve, a születés védelmező-óvó-tápláló burkában, öntudatlanul születik. Az első magvető csoport-szertartások egyikén spontán módon találtak rá az Öt Géniusz szabálytalan pentagramma középpontjára, az Esztergom melletti Látóhegy közelében lévő üres helyre. Két éve [2010-ben], a tavaszi napéjegyenlőség idején, ide állították fel a litopunkturás Látókövet – amelynek íriszét, az Öt Géniusz egy-egy távoli helyéről érkezett kőből illesztette össze Rea. (Egzaltált örömömben magamhoz akartam ölelni minden csoportalkotó résztvevőt, csodáltam őket – mert nem lehet nagyobb feladat és öröm, mint részt venni ebben… – az Öt Géniusz összehangolásában.)
  3. A harmadik, immár univerzális mozzanat, a Látókő, az Öt Géniusz szabálytalan pentagramma középpontja mellett bemutatott hódolat és áldozat, amely egyben a középponttal való egyesülés közvetlen és egyetemes aktusa, és részben spirituális megerősítése volt – a pünkösdi Egy-Nap-Fordulat, amelyet Goda Gábor alapított és hajtott végre – és forog tovább. (Erről lásd a 2010. májusi leírásomat.)
  4. A negyedik mozzanat volt, a tudatosság aranymetszése, amely visszaigazolta, hogy a Látókő valóban centrum, nem csupán imaginárius dimenzióban, hanem a Föld, a térség morfológiai odaadása és együttműködése szerint is. A centrumot egy éves szertartási sorozatban kiterjeszthettük a négy égtáj irányába, mégpedig aranymetszéssel kiszerkesztett védelmező-lehorgonyzó pontokra: a beszélő nevű helyekre: délen a Kétágú-hegyre, nyugaton a Kis-Strázsa-hegyre, északon a Vaskapura, és keleten (még mindig nem tudjuk mekkora ajándékként és kontrollként) a Hamvas-kőre.
  5. Az ötödik a concordantia (szívszövetség) szintjének emelésére tett kísérlet volt, amelynek megalapozását és előkészítését, azaz a csoport tagjainak spirituális megtisztítását, Kajuyali Tsamani az isteni növény, az ayahuasca szertartásának segítségével végezte el bennünk. (Erről részletesen lásd a 2011. júniusi leírásomat.)

Ezt az öt mozzanatot különböző módon éltük át, többnyire mélyalvásban, álomban és hétköznapi éber tudatossággal – minden alkalommal hiányos létszámban, asztrológiai-szophiai felkészülést mellőzve. Tehetetlenül néztem, ahogy valami kimagyarázhatatlan közönybe és “felületességbe” fullad Goda Gábor tisztító és ébresztő Újhold-szertartásainak kezdeményezése, aminek a tétje minden addigit felülírt(!). Csoportvezetőnk “agresszív fajtájú” rákbetegsége megjelenítette a “fenyegetést”. A megoldás ez lett: kórház, három műtét, kezelés – korunk “fölényes” institúciói. Remélem: gyógyulás. (Lásd 2011. szeptemberi írásomat Cancer címmel.)

Az ötödik meghatározó, élettisztító mozzanat után, annak vitorlás lendületében, 24 napon át, a benalmadénai Megvilágosodás-sztúpánál jártam. Napi gyaloglásaimban egyesével mindenkit “felvittem”, jázmin és olaj felajánlással, a Szív-szútrával a szívemben, s mindenkit azonosítottam a buddhista megismerés 24 tárgya egyikével. A szeptemberi, az északi pontot “lehorgonyzó” csoporttalálkozón a félelem és az aggodalom volt az úr. Ez után egy levelezési témát nyitottam: “Az Öt Géniusz összehangolásának rítusaihoz” címmel, hogy kezdjünk párbeszédet (mert egyre erősebbé vált bennem a gyanú, hogy senki sem olvasta Hamvas könyvét), egy darabig monologizáltam aztán – elsüllyedtem. A decemberi, a déli pontot egyesítő találkozó előtt a csoport vezetőjével gyalogoltam a Kétágú-hegy és a Látókő között. Felidéztem “A kis Buddha” című film egy jelenetét, amikor a szerzetes némán áll a forgalmas hídon és leteszi, amit hozott: egy csészét. Mondtam, hogy visszamegyek a hídra. Minden írásom egy csésze. Legyen, akié.

*

A decemberi találkozó alatt egy látomás kísért végig. Nem értettem, lenyűgözött. Amikor egy hete, a tavaszi napfordulóhoz közelítve, a 6. mozzanathoz, a szertartásház alapozásához érkeztem, összeállt a kép. Tudtam, hogy Goda Gábor, a csoportban a legfontosabb társam, nem jött el. Veszprémből busszal mentem Esztergomba, aztán gyalog a Látókőhöz, ahogy egyedül mindig. Nem vagyok oszlop, csak egy ember, aki mindjárt befejezi. Adtam, amim van, szolgáltam, amíg tudtam. Még szorongatom a gyolcsba és kagylóhéjba zárt kristályt (még nem tudom, hogy Megyeri Andrásnak adom át) – Goda Gábor az Egy-Nap-Fordulatokat látott kristályát is így készítem elő, gyolcsba és kagylóba, hogy úgy növekedjék mint az igazgyöngy (még nem tudom, hogy aki átveszi, szétszedi). Nincs meg bennem az építő csönd.

A Látókő mellett, egyedül. Hogyan gyógyíthatnálak, amikor mindenki tud mindent, én meg beteg vagyok. A Látókő írisze, mintha szemem volna, bevérzett, bárcsak fényt sírna. A zűrzavar felett, hirtelen a keleti Hamvas-kőnél megjelenik egy hatalmas Aranymadár, szárnyaiból és tollaiból, mint aranyszökőkútból sugarak ömlenek a térségre. Az északi Vaskapu fölött, a Sarkcsillag köré Aranygalaxis szövődik és finoman forogja-szórja ránk csillagait. A nyugati Kis-Strázsa-hegy fölött egy hatalmas “T” alakú jel kezd pörögni, amit először római jelvénynek vélek, ám ez egy fokozhatatlan sebességgel pörgő és üres Aranykorpusz, ragyog. A déli Fehér-szirt és Öreg-szirt között áll az öreg Aranytölgy, aki mint egy hatalmas medúza, ritmikus aranyhullámokban szakadatlanul hullámozza leveleit, virágait, terméseit a világba. A Látókő csöndben föltekint. Követem. Fent egy nagyon ismerős Aranyhajó, mozdulatlanul úszik az égen, a hajó hídján áll testvérem, fölszállok mellé, talán elvisz egy darabig.

Hamvas Béla szavaival köszönöm, hogy Testvéreim Veletek együtt része lehetek annak, aminél nem ismerek nagyobb feladatot Magyarországon: “A hely sohasem definiálható…, ahol nincsenek könnyek…, ahol jobb lesz az ember.” (Az öt géniusz)

*

– És most mihez fogsz kezdeni?

– Csatlakozási kísérleteimben elbuktam. A test, aminek látszom, komoly figyelmeztetéseket adott, mindig tiltakozott, ha utat tévesztettem. Sokszor erőszakkal levertem, ám végül meg kellett hajolnom a test kiáltása előtt. Nyilván tudod, az embernek is öt géniusza van. A test az ember látható géniusza, amelyet körül vesz a (félelemben és vágyban reszkető) lélek géniusza, amely benne van az (elkülönült) elme-tudat géniuszban, amely elfelejti láthatatlan forrását az “én vagyok” (a tér és a csönd) géniuszt, s végül mindent magába foglal az “Önmagam” (lét-tudat-üdv) géniusz. Utunk, szoteriológiánk (üdvtanunk), az emberi öt géniusz “összehangolása”… Az öt a szeretet száma. Minden más csak ez után jöhet.

– Mégis, mit akarsz csinálni?

– A játék véget ért. Kudarcot vallottam. A tanúság marad. Bámulom a különböző színvonalú tudatosságok (-tudatosságaim) fodrozódó és egymást tükröző hullámait. Látom, hogy semmi sem változik. Akkor én változok. Az öreg kérdés: mit tudok, mit remélek, mit tehetek? – lassan kiürül. Hogyan változzak? A válasz egyszerű, Nisargadatta mondja: “Nem az számít, mit csinálsz, hanem az hogy mit nem csinálsz tovább.”

– Mit nem fogsz csinálni többé? Kétlem, hogy nem fog felháborítani a tudatlanság, ami az élet motorja a Földön.

– Igen, valószínűleg továbbra is összetörök tudatlanságaim kövei alatt, amiket én is, és körülöttem tükörképeim milliárd alakban megszemélyesítenek. De már azzal a tudattal, hogy “a létezés értelme és célja, a szenvedés titka, az élet tudatlanságtól való megváltása” (Nisargadatta). Azzal a tudattal, hogy bármely lény és a Föld állapota, egyben az én állapotom. Azzal a tudattal, hogy igyekszem cselekvő szeretettel nem-cselekedni. Ehhez kell a csönd.

– A virágok tudatlanok?

– Csöndes illatuk vezet ki a tudatlanságból.

 

 

 

Homo normalis

 

 

Ha mottót kellene választani tanúságtételemhez, akkor a lehető legparadoxabb a következő lehetne: “reám soha senki sem hivatkozhat” (Magyar Hüperion).

*

Hamvas Béla 119 éves, most tehát a 11-es lenne a személy-száma, ami azt jelenti, hogy holtában is elszánt arra, hogy jobbá tegye a világot. A 11-es mester számot két 1-es alkotja. Az 1-es szám önmagában a Napot képviseli, a hatalmat, az erőt és a függetlenséget szimbolizálja. Ha a két 1-es összeadjuk, a 2-es egyszerű szám lesz az eredmény, mely a finomságot, a művészi érzéket és a fantáziagazdagságot képviseli.

*

Palkovics Tibornak, a Medio könyvkiadó vezetőjének írt levelemben (nagyon vázlatosan) vázoltam, hogy milyennek képzelem a Hamvas-életmű kiadóját (bánj képzelődéseimmel szabadon). Ebben jeleztem, hogy szerintem a kísérő könyvsorozatnak és a kiadó folyóiratának címéül a Scientia Sacra cím tűnik magától értetődőnek.

És lehet, hogy mégsem az.

*

Kemény Katalin írja (Élet és életmű c. esszéjében): Hamvas Béla “intuíciójával és a hagyományokba merüléssel, s ezáltal az egyetlen hagyomány éberségével maga elérte a másodszor született, a hiteles ember éberségét, mert “a beavatás az a folyamat, amikor az ember leszűkült életének határait áttöri”, – a határokat áttörte, de úgy látszik ezt még “részlegesnek és tökéletlennek” érezte. Még hátra volt “a létezés egészének helyreállítása”. Csak így érthető a különös jelenet, amelyben fiatal barátai kérdésére, melyeket tartja élete legfontosabb írásainak, a Scientia Sacrát meg sem említette. A csodálkozó figyelmeztetésre kiderült, a mellőzés szándékos volt: “hol van már az…”

*

Dúl Antal írja (Elöljáróban): “Az utolsó évben (1968) lendülete megtörik, életereje kimerül. Korábbi terveit, így főként a Scientia sacra második részének még hiányzó köteteit már nem tudja megvalósítani. A tizenkét kötetre tervezett és a kereszténységet születése pillanatától a legújabb időkig áttekintő tanulmányból csak négy korábban írott könyv készül el (1960-1963). A végső összefoglalás, a Scientia aeterna pedig csupán mű-terv maradt. A feladat, amelyet magának kitűzött, mindig is tudta, egy élettel nem valósítható meg. Nevetve mondta, ha minden tervét beváltaná, napi munkabírását tekintve ötszáz évre lenne szüksége.”

*

Kemény Katalin írja (u.o.): “A végső művet, amire készült, a Scientia Aeternát jegyzetekben hagyta hátra, talán mert annyira készen volt benne a “mű, ami az emberi élet anyagából készül, ami mintha végleges alakja lenne annak, ami veszendő”, hogy nem volt miért leírni. Aki vele élt [sic!], 1968-ban, halála évében úgy látta, elérte nemcsak a konstelláció felszámolását (a képességek gyakorlását, ahogy nevezte, feladta), hanem a létnek azt a határát, ahol a lényeges dolgok helyükre kerülnek, s ahol az összeütközés, a tragédia megsemmisül, a sorsból való kilépést.”

*

Tehát a nagy mű csak terv maradt. Iránytűként valami mégis fennmaradt: a jegyzetek(!) és a címe – Scientia Aeterna. Lehetne ez a kiadói folyóirat és könyvsorozat címe. Vagy mégsem.

*

“Mottóm” jegyében menjünk tovább, és keressük a kulcsszót, ami a mennyek országába vezet. Talán itt van valahol.

*

Hamvas a „szentet” (és a „tehetséget”) ájult tudatállapotnak tartja (“éppoly kevéssé szeretnék együtt élni szentekkel, mint haramiákkal” – Patmosz II), míg a ma elérhető, számára egyetlen éber tudatállapot: a normális.

“…a bölcsesség legelső feltétele nem zseniálisnak, hanem abszolút embernek, vagyis normálisnak lenni.”

“A cél nem nagy történeti diadal, hanem egyszerű, közel van és könnyű – normálisnak lenni.” (Északi korona)

“A beavatás, mondjuk, a normalitást helyreállító folyamat. És bár a normális állapotot állítja helyre, a beavatás mégis eléggé veszélyes lépés, amit nem mindenki bír el, s az ember minél késeibb civilizációban él, annál kevésbé. Egyre kevesebb az ember, aki a normálisat kibírja, …” (J. D. vagy a beavatás)

“A szolidat kívántam, azt, amit mindenki elérhet, minden különös képesség nélkül. Ez a normális. Ez a lét hiteles szövegének megvalósítása. Mindenki tud normális lenni. Ez az egyszerű, ez az, amiben nincsen mutatvány és szemfényvesztés, ami áttetsző és valódi.”

“…az egyetlen normális ember, hű , tiszta, egyszerű, bibliai, mint a kenyér, abszolút valósága van.” (Interwiev)

“Ez az ember, akire gondolok, a többitől egyáltalán semmiben sem különbözik, és nem emelkedik ki. Nincs is külön neve. Ez, ahogy Csuang-ce mondta, a nevezetes névtelenség állapota. Egyszerűnek lenni. Normálisnak lenni.”

“A normális ember értelmi tisztasága túl van az időn, mert a kezdetek kezdetének fényéből szerzett meg, amennyit tudott.”

“A normális emberről keveset tudunk, azt az egyet azonban biztosan, hogy annak egyéni különbözősége az általánossal nem ütközik, hanem azt kiegészíti. Ma elérhetetlen.” (Patmosz II) “Csak a szent maradt meg, sajátságosképpen átalakulva, mint a legtermészetesebb ember, aki magától értetődően ember, vagyis egyszerű, normális ember, aki mindennemű kiemelkedéstől és kiváltságtól tartózkodik.” (Levél V. J.-hez)

“Irtózom attól, hogy bölcs, vagy hős, vagy szent leszek. Magasabb igényem van. Normális ember kívánok lenni. – Philosophia normalis.” (Unicornis)

“A mérték a hagyomány, vagyis a szentkönyvek… A dolgok mértéke az emberiségnek a létezésről való tudása, amely mindig megvolt, ma is megvan, de az emberek többsége számára eltemetve, meg nem valósítható, mint Böhme és Guénon mondja, arról csupán néha egy-egy magányos, néha kisebb zárt közösség tudott. Ez a mérték, mint a normális magatartás, minden emberben megvan; ezt hívják alapállásnak.” (Kiengesztelődés)

 

“Az evangéliumot megérteni annyi, mint nem a tanítást, hanem a normális ember élettechnikáját megérteni.” (Unicornis)

*

Nem sok maradt. Bárcsak lenne ennyink: homo normalis…

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.