KŐSZEGI LAJOS: NE LÉGY TÁVOL

(az esszétöredékekből)

 

Szavak

Eltévedt szavak. Elhagyottak, kifosztottak, megcsúfoltak, megtépázott madársereg. Amit rátok bíznak, kelt életre és öl meg titeket. Szavak, amiket elhallgatnak, kimondanak, leírnak, olvasnak – életetek egy pillanat. Huszonnégy órán át repkedtek az országos üvöltésben és suttogásban. Megsokszorozódva hulltok egy korszak szakadékába, amely fájdalmasan ébred önmagára.

A szavak. Nem hallod, és nem jönnek, amikor te mondanád. Hol vannak?

Üldögélt egy padon. Öreg volt és szótlan. Helyet mutatott. Néha mondott valamit.

“Az emberek elől elszökni nem lehet.”

“Az ami történt, amibe így vagy úgy belekeveredtem, a teljes visszakanyarodás példája volt az embert anyagként széttaposó primitívséghez.”

“Összeroppant országban élek, nyitott sírokba szitál az eső. Mert elfogyott az ember könnye. Távol valaki sír.”

“Szeretném mondani: szerettem.”

Az apokalipszis először logocentrikus volt. A fenomenológia-hermeneutika utóvédharcában (lángoló világ) az eidetikus korszak következett, a nemlétező képek ideje. A szavak meghaltak a belső hallás süketségében és az elhibázott testetöltésben.

 

Virág

Muskátlik anyám ablakában. A rózsa hosszan nyílik a ház előtt. A kert egyszerű: néhány gyümölcsfa, örökzöld, szőlő és virágok. Semmi különös, semmi kihívó, semmi izgató. Ilyen lehetett az Éden kertje is.

A mai ember szeme elégedetlen lenne az Édennel, és észre sem venné az élet és a tudás fáját. Nem látná és nem kívánná gyümölcseit. Nem lehetne vitatkozni arról, hogy a tudás fájának milyen a virága, fehér vagy rózsaszín vagy sárga, mert senki sem nézné meg.

A tudás fájának egyáltalán volt-e virága? Annyi bizonyos, hogy senki sem látta. Annak a végzetes fának nem lehetett virága, gyümölcse, hanem csak mása. Varázslat.

Az Éden egyszerű kert volt, s erre a kertre emlékszik minden virág. A virág őriz valamit gyönge szirmaival, elröppenő illatával. A virág tartja, micsoda törékeny, halványzöld testén a földet.

Hirtelen ősz lett, nagyon ősz és nagyanyám virággá változott. Nem orchideává, nem lótusszá, nem jázminná, nem liliommá és nem rózsává. Ismeretlen virággá lett, legyen a neve: illavirág.

Virágok között élünk. Jó volna nem írni, nem szólni semmit. Jó volna békén hagyni azt, akinek egyetlen kívánsága teljesül. Nem írni, hogy ne vegyem el tőled a nemes időt, amit közöttük tölthetsz.

Jó volna elbírni annyi napfényt, amennyit ők.

 

Nyár

Telihold van és az apostolok szétoszlottak végleg, és nem jönnek újra. Zivatar támad, a villám belecsap a búzakeresztekbe, főszél fúj, drágaság lesz, és tavaszra felmegy a búza ára. A város melletti réten elkap egy zápor, papírjaim eláznak, csak ennyi marad: “Ne légy az élet szökevénye!”

Nyár van, középen Szent Anna napja, aki Jézus öreganyja. Ilyenkor a mindennapi élet hősies egyhangúságát elhagyod. A lüktető forróságban a falvak, a városok elcsendesednek, és különös vonásukat talán megérzed. A ház, a falu, “a város az asszony felnagyított mása” (Mumford) Milyenek a mi asszonyaink? Sohasem nézzük meg, idegen falvakba, városokba, idegen asszonyokhoz futunk. A pokolba is autóval megyünk. Kifekszünk a napra egy esztendő túlfizetett jutalmaként. A napok ismét fogynak, anélkül, hogy átugrottuk volna Szent Iván éjszakáján a tüzet.

Van egy határ, aminél nincs tovább, aminél nem jutsz magasabbra – ez a nyár. Kilépni nem lehet. Az életben nem az fáj, ami rossz, itt van és fáj, ezt kibírod. Az életben az fáj, ami jó és nincs. Hol van, miért nincs? Előfordul, hogy a jó, az öröm hiánya nem sajog. Ilyenkor úgy tűnik, mintha magadat elvesztetted volna. Ha jó lennél, nem gondolhatnék szánalommal arra, akivel élsz. Mi a jó? Nincs erről tudás és ismeret, nem tudja senki. Amikor ismered még nem tudod, amikor tudod már nem ismered – ilyen a jó. Mindenkinek más. Közös jó nem létezik. Mit mondasz majd nekem, mi történt ezen a nyáron? Megtanultál repülni, tudsz már a vízen járni, ki tudod nyújtani a kezed? Végre élsz?

Te vagy az, aki nyáron is fázik, pedig egyáltalán nem vagy beteg, csak fázol. Ne utazz el! Egyszer talán megpillantod a falut, a várost, az asszonyt, amikor felvirrad az a nap, amelyikre tudatosan minden erőnkkel ébredünk. A nyár nem kaland, a szoláris princípium helye, ekkor van a legközelebb hozzád.

 

Vörös

Dali, Man Ray, Picasso és mások grafikái a tihanyi kiállításon. A Calder-kép előtt hosszan álldogálok. Fent világos sáv, lent széles vörös sáv szakítja ketté a képet. A sávokban kék, sárga, fekete, fehér körök lebegnek, a foltok egyensúlyt mutatnak. Ez a kép a föld tájképe, tomboló vörös vidék. Valamennyi ember lelke egyszerre ég itt, a kép az ítélet napján készült.

A vörös színt nemcsak egy korszak vagy stílus, de egyetlen ember sem tudja nélkülözni. A vakok (a színlátók) a vöröst érzik meg legelőbb. Goethe és Itten színelméleti könyvében a vörös tárgyalásához érve, elveszti a tárgyilagos hangot és rabulejtetten beszél. A vörös az élet, a földi lét színe. A vér, a hús, a születés, a szenvedély, a tűz, a hajnal, az alkony színe, egyszerre nyugtalanító és megnyugtató, ingerlő és melegítő. Beszélni róla nem könnyű, Rimbaud is csak sikoltani tudott, amikor a vöröshöz ért, így kiáltott: Í!

Egy szín, akár a gyerek az igazságtalanságot, képes leleplezni egy egész korszakot. A vörös nem felelős kifejező erejéért, sem azért, amit vele kifejeznek. A vörös (határozott szimbolikus értelemben) a bűn színe. A véré. A vér az a hely, ahol a lélek, az élet él. Az embernek szigorúan tilos vért inni. Vér folyik kiengeszteléskor, áldozatkor, tisztuláskor. A vér színe világossá teszi, hogy az élet (eredendően) bűnben áll. A vörös szent szín.

A bíbor a vörös legközelebbi rokona. A murex csigafajta váladékából készítették azt a lilásvörös festéket. Bíborral festették a templom függönyét, a papok öltözékét. Elfogatása után Jézusra bíbor színű köpenyt adtak, azonban ez katonai köpeny volt, a gúny eszköze.

Aki meghal az időben, nem visz magával vörös színt, itt hagyja az élőknek.

 

Szám

A bécsi Dom Gasse 8. alatt, ahol egykor magyar könyvesbolt működött, s ahol a nyugati magyar irodalomhoz hozzá lehetett férni és valahogy hazahozni, megszűnt. A helyén különös bolt nyílt. Halk, tibeti zene lebeg, a polcokon a hagyomány, a misztika szinte minden könyve megtalálható. Elképesztő a tudás koncentráltsága: a görögök, az egyiptomiak, a kabbala, a szufizmus, a buddhizmus, a hinduizmus, a gnózis, a taoizmus, a zen, az eretnekségek. Ezekben a könyvekben van valami közös, amiről Plótinosz írt, a “hen”-ről, ami fölötte áll a világnak, amit Hérakleitosznál nem kell (nem lehet) jobban mondani: “hen panta einai”.

Igen valószínű, hogy az első szám a nulla volt. Az űr, a semmi, a lényegtelen. A nullát pusztán mai gondolkodásunkkal nevezhetjük számnak. Mert a nulla nem szám volt. A nulla mindaz, amiről sohasem tudhatunk meg valami bizonyosat. A nullával nem képes megbirkózni az értelem. Bárhogy közelítjük meg, valamilyen létezést tulajdonítunk neki. Megfoghatatlan sohasem volt a mienk. A nulla csak a tudatunkban van.

Az indusok óriási számokkal számolnak és az elképzelhetetlennel határos számok részére is vannak számneveik. Például a legrégibb eposznak tartott Mahabharata 24XlO*l5 istent említ, vagy állítólag Buddhának 600 milliárd fia volt (a teremtés óta ennyi ember még nem élt a földön). Ezek a számok önmagukban semmit sem jelentenek. Értelmük a nagyságra, a mérhetetlenségre-mutatásban van. A számok itt pontosan kifejezik: a véges határtalanságot vagy a határolt végtelent.

A számítógép csupán “igen”-t és “nem”-et fogad el. Ezekkel a gépekkel dolgozni főképp azért nehéz, mert mindent, amit mondanak nekik, “a szó szoros értelmében végrehajtják” (Neumann) A számítógép a nullával és az eggyel dolgozik. Ez az egy nem azonos azzal, amiről Pál apostol a galatákhoz küldött levelében írt: “Egynek azonban nem kell közvetítő, az Isten pedig egy.”

tévedt szavak. Elhagyottak, kifosztottak, megcsúfoltak, megtépázott madársereg. Amit rátok bíznak, kelt életre és öl meg titeket. S

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.